Már nem hiszem, hogy megőrülök
Ezt a bejegyzést 2013-ban írtam (egy másik blogban), akkor kezdődött az egész pánik probléma. Májusban, mikor már tudtam írni róla, már biztos voltam a diagnózisban, de még nem kaptam időpontot az orvoshoz. Kicsit talán csiszolok rajta, de a lényege változatlan marad és valalhol itt kezdett csírázni Kunigunda élete, amit akkor még nem tudtam.
Eredetileg meglehetősen hosszú címet akartam adni a blognak, de másként alakult.
Az első ötlet: "Pánikrohamaimat valami szórakoztatóbbra cserélném".
De mivel bízom benne, hogy ez rövidesen megszűnik, így átgondoltam. (Macskamenta néven 15 bejegyzést tartalmaz és elalakadt) Szóval pánikrohamok. Az lenne a normális, ha úgy kezdeném, hogy az úgy kezdődött...
De nem tudom hogy kezdődött, csak azt szeretném, sőt akarom, hogy mielőbb vége legyen.
Mióta van és tudatosult bennem, hogy ez kérem az, pánikbetegség, folyton kutatom a kivezető utat, sok emberrel beszélgetek és rá kellett jönnöm, ez bizony gyakoribb nyavalya, mint hittem volna.
Azt mondják erős vagyok és hamarosan elmúlik majd. Lehet, hogy túl sokáig voltam erős? Vagy akkor is az voltam, mikor nem kellett volna? Jönnek a kérdések és jönnek a félelmek. Félek kimozdulni, minden nap egy kicsit messzebb megyek, nem engedem meg magamnak, hogy ne lépjek ki a komfort zónából. Ma a Margit hídig jutottam, ami a III. kerületből nézve messze van. Tegnap csak a Flórián térig jutottam (3. megálló), bár már amikor a busz elindult, legszívesebben azonnal leszálltam volna. Szóval a mai sikersztorim nekem a Margit híd, na meg hazaút onnét és vásárlás. Ami másnak normális, nekem kihívás.
Csak ne lenne állandóan az az átkozott pisilési inger. Mindig azzal kezdődik, és ha nem figyelek, olyan csinos kis pánikrohamba megy át, mint a csuda. Jó, néha akkor is, ha figyelek. És egyszer csak azt veszem észre, hogy kezdek félni a félelemtől és nem indulok el egy reggel dolgozni. Ennek már több mint 2 hete. Tudom, nem lehet sürgetni a gyógyulást és így is remekül haladok.
Eleinte szégyelltem, hónapokig nem beszéltem senkinek róla, de akkor még rá tudtam venni magam minden reggel az elindulásra. Ezért is kezdtem most írni, beszélni róla, hogy azok, akik szoronganak ilyen olyan lelki nyavalyáik miatt kapjanak egy kis támpontot, hogy nem szégyen beszélni róla, mert talán könnyebb lesz a gyógyulás.
Minden bejegyzéssel egy kicsit többet mesélek a problémákról, jó és rossz élményekről, közben kutatom az okokat és a megoldásokat.
2021-et írunk, és többé-kevésbé békés egymásmellett élést folytatunk én és pánikom.
Csak egy vagyok, de vagyok. Nem tehetek meg mindent, de valamit igen. S mivel mindent nem tehetek, nem tagadom meg azt a keveset, amire képes vagyok. 
Nos, én azt mondanám, hogy a pánikbetegség olyan erős lelki fájdalom, amely végül testi fájdalomként nyilvánul meg. A szorongás olyan mértéket ölt, hogy az agynak nincs... hát jobb szó híján azt mondom, nincs elég... sávszélessége, hogy feldolgozzon minden információt. A tűzfal leomlik, hogy úgy mondjam. Eláraszt minket a szorongás. (Fredrik Backman író)
Valószínű, hogy az emberek nagy része szívesen lenne jó, vagy legalább is mérsékelné rosszaságát, ha módjában állna. Sajnos, a jósághoz nagyon sok nyugalom kell és gondtalan élet. Ilyesmivel ma alig találkozunk. Az emberek egy részének van valamije - ezek azért nem lehetnek jók, mert meg akarják védeni azt, ami az övék, illetve amit az imént szereztek. A többi embernek semmije sincs. Ezek igyekeznek szerezni valamit, ha mást nem, hát "egzisztenciát". Ezer ember pontosan ezer vetélytársat jelent. Tehát ezer olyan embert, aki másirányú elfoglaltsága miatt, sajnos, nem ér rá jósággal foglalkozni. Bálint György (magyar író, kritikus, műfordító)
Ha egyszer azt mondod, hogy ekkor meg ekkor ott leszel valahol, és mégsem vagy ott, akkor csak egy mentséged lehet. Valami szörnyűséges dolog történt és elpusztultál. Mert, ha még élsz, csak egy kicsikét is, akkor is hírt adsz valamiképpen, hogy miért nem lehetsz ott, ahol várnak reád. Mert az emberi élet legdrágább kincse az idő, nem lehet pótolni semmivel. S aki másokat várakoztat, az időt lop el tőlük. Ha csak pénzt lop el másoktól, azt jóváteheti. De az ellopott időt nem lehet pótolni semmivel. (Wass Albert erdélyi magyar író és költő)
Ha valaki például végigsétál egy nyári estén egy üdülőfalu főutcáján és boldog embereket lát kéz a kézben sétálgatva vagy vidáman fagylaltozva, akkor könnyű azt hinnie, hogy a többiek boldogabbak, produktívabbak, jobban szeretik egymást; s ilyenkor esetleg elcsügged az ember. Pedig az emberek éppen az ilyen helyzetekben mutatják a legjobb arcukat, ha viszont rosszul megy a soruk, akkor elrejtőznek és igyekeznek láthatatlanná válni. Ne feledjük, hogy az emberekről nyert benyomásaink többnyire ilyen szűrőkön keresztül jutnak el hozzánk, és egyáltalán nem véletlen, ahogyan az embereket és az állapotukat észleljük. Helyrebillentheti a realitásérzékünket, ha olykor megpróbáljuk megbecsülni, hogy körülöttünk az emberek hány százaléka lehet rossz passzban vagy szenvedhet ilyen-olyan betegségben. (John Allen Paulos amerikai matematikus)
A becsületesség, mint minden érzésünk, két fajtára volna felosztható: negatívra és pozitívra. A negatív becsületesség (...), akik becsületesek maradnak mindaddig, míg alkalom nem kínálkozik a meggazdagodásra. A pozitív becsületesség annak az embernek a becsületessége, aki folyton térdig jár a kísértésben, és mégsem bukik el. (Honoré de Balzac francia regényíró)
Senki sem mentesül a negyven év elérésének sokkjától. Minden születésnap és kiváltképpen egy-egy új évtized elkövetkeztét jelentő (hiszen különösen nagy a kerek számok tekintélye) egy-egy újabb vereség jelzése. S majdnem olyan kínos az előrelátás, az előérzet, mint a bekövetkezett valóság. (...) Nem könnyű harminckilenc évesnek lenni: egy egész éven át szomorúan töprenghetünk azon, hogy íme, eljutottunk a középkor küszöbére. A korhatárok önkényesen megszabottak, ami azonban nem csökkenti hatásukat. (Susan Sontag amerikai író és filmrendező)
A világ változandósága nem igazodik regulákhoz. Ami éppen előttünk van, sokszor a következő pillanatban semmivé lesz, s ami épp elkezdődött, bevégezetlen marad. Ám az ember vágyai nem ismernek határokat. Vaksin tévelyeg a szív, s a dolgok nem mások, mint csalóka árnyképek. (Josida Kenkó, eredeti nevén Urabe Kanejosi, japán szerzetes, író és költő)