Már többször meg akartam írni ezt a történetet, de most a menekülthelyzet eljuttatott odáig, hogy végre megírjam.Vannak akik fanyalognak, hogy miért segítünk az Ukrajnából menekülőknek, a hazai hajléktalanoknak pedig nem. Talán azért, mert nem lehet mindenkit  megmenteni, a legjobb szándékkal sem. De menekültek pár hete még ugyanúgy élek, mint mi, dolgoztak, tanultak, tervezték a jövőt, és szeretnének visszatérni a normális életbe, rettegés nélkül.

Szándékosan kerülöm a történetben a konkrét neveket, időpontokat és helyeket. A főszereplők legyenek csak a Segítő és a Hajléktalan.

Volt egyszer egy jó lelkű, segítőkész ember. Ez az ember találkozott egy hajléktalan férfival, aki elmesélte az életét röviden és azt, hogy hogyan került az utcára. A Hajléktalan egy diplomás, több nyelven beszélő, valamikor tisztes életet élő férfi volt. Elmondása szerint a felesége játszotta ki, elveszítette a lakását és az állását, a családja nem törődik vele.  A jó lelkű ember megsajnálta. Megbeszélték, hogy hol találja másnap a Hajléktalant, mert visszamegy érte és kisegíti. Másnap valóban találkoztak a megbeszélt helyen, és a Segítő nagyon boldog volt, mert szerzett lakhatást, ruhát és élelemet az újra kezdéshez. A Hajléktalan vele tartott, sok-sok idő után újra tisztálkodhatott, tiszta ágyban alhatott. Néhány nap múlva a Segítő szerzett munkát is, nem is akármilyet, értelmiségit, hogy ne heverjen parlagon az a sok tudás, amit fiatalabb éveiben a Hajléktalan megszerzett. Minden szépen alakult, ahogy az egy mesében illik. De alig telt el néhány hét, a Segítőnek jelezték, hogy a védence ki-ki hagy munkanapokat. A Hajléktalan azt mondta, hogy csak gyengélkedett. A Segítő továbbra is támogatta, hogy a Hajléktalan lassan kialakíthasson egy csöndes, nyugodt életet, emberhez méltó körülmények között. Anyagilag és lelkileg is hozzájárult ahhoz, hogy visszatérjen az átlagos kerékvágásba.

Újabb néhány hét után a Hajléktalan még több munkanapot hagyott ki. Telt-múlt az idő és már ittasan jelent meg a munkahelyén, ha megjelent. Végül be sem ment. A Segítő várt és remélte, hogy ez csak valami eseti probléma, de végül a szállásadó unszolására megnézték, hogy hogy tölti az idejét az az ember, akinek adtak egy új esélyt, és aki megfogadta, hogy most, hogy támogatókra talált, újra felépíti az életét. A Segítő és a barátja, aki segített elszállásolni a Hajléktalant, bekopogtak védencükhöz. Nem kaptak választ. Az ajtó nyitva volt. Nem tudták mit találnak. Nem volt otthon, de a szoba magáért beszélt. Rengeteg üres italos üveg, mosatlan edény és piszkos ruha mindenütt, csikkekkel csurig tele edények, de amitől igazán felfordult a két látogató gyomra, az az volt, hogy a szobában könnyített magán a lakó, többször is. A két férfi öklendezve hagyta el a helyet. Kezdték érteni, hogy miért fordult el a családja tőle. A friss levegőn várták, hogy a Hajléktalan visszatérjen. Hamarosan jött is, az italbolt irányából. Mire észrevette, hogy várják, már késő volt eliszkolni. A két férfi elmondta, hogy mit láttak, de adtak egy utolsó lehetőséget a Hajléktalannak: józanodjon ki, rakjon rendet és szereznek neki újra munkát. A következő napra tervezték, hogy ismét felkeresik. 

Eljött a másnap, a Segítő ellátogatott a Hajléktalan szállására, de a férfi nem volt sehol. Az ajtó nyitva, a holmik szanaszét, még több mocsok mindenütt. Láthatóan összeszedett néhány dolgot és távozott. Még egy sort sem írt, hogy hová, merre tart, mi tervez, csak eltűnt. 

A Segítő meglátta a Hajléktalanban a csillogó értelmet, de a Hajláktalan úgy döntött elpusztítja a csillogást az alkohollal és nem él az újrakezdés lehetőségével. Pedig csak egy lépést kellett volna még tennie, segítséget kérni az alkoholizmus legyőzéséhez. Amíg az utcán élt és nem volt munkája, nem jutott pénze annyi italra, mint amire vágyott, ahogy lett jövedelme, kielégíthette az alkohol iránti vágyát. Szerencsés volt, mert felarolták, de ő inkább mégis visszament az utcára, ahol nem várta semmilyen kötöttség.

Akiket valamilyen függőség szakít el a családjuktól és juttat az utcára, őket nehéz visszavezetni az átlagos életbe.