Január van, szürkék a napok, hiányoznak a színek, a virágok. Amikor megláttam a yasser.min.florist néven alkotó virágárus, illetve virágművész munkáit, legalább virtuálisan kalandozhattam a virágok között. Ezek nem egyszerűen csokrok,  hanem kompozíciók, szinte szobrok. Sok alkotását láttam, most csak egy részét mutatom meg, a teljesség igénye nélkül.

További képek és videók a virágművész Instagram profilján: Yasser.min.florist 

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg bátran! :)

Azokat a recepteket, amikkel valamilyen okból kísérletezem, cédulákra jegyzem fel, aztán nem találom, vagy ha valaki kéri, elfelejtem elvinni, elküldeni neki. Szóval egyszerűbb ha szépen bepötyögöm őket ide, az alap recepetet is, és ha van, akkor a saját módosításomat is.

A tojás nélküli palacsintát az elszálló árak miatt próbáltam ki, és bevált, azóta ezt a receptet veszem alapul. (Sajnos már nem emlékszem hol találtam.) Aggódtam, hogy nem áll össze, de remekül működött. Abba beletörődtem, hogy nem valami szépek a palacsintáim (l. a fotókat), de emberi fogyasztásra alkalmasak, szóval nagy baj azért nincs.

Alap recept:

• 30 dkg liszt
• 1 evőkanál cukor
• csipet só
• 3 evőkanál olaj
• 3 dl tej
• 3 dl szénsavas víz

A száraz hozzávalókat tálba mérem, a nedves hozzávalókat mérőpohárban készítem elő. Egy habverővel simára keverem a masszát és kezdődhet is a sütés.

Aztán életmódott váltottam és később úgy alakult, hogy a tej és tojás mentes desszerteket is meg kellett ismernem, hogy az allergiás barátokat, kollégákat is meg tudjam lepni. Ebből a két okból alakult ki az új recept.

Reform változat:

• 30 dkg teljes kiőrésű (tönköly)liszt
• 1/2 evőkanál cukor
• 1/2 evőkanál eritrit
• csipet só
• 3 evőkanál repceolaj
• 3,5 dl növényi tej (zab, rizs, de sütéshez a kókusztejet szeretem e legjobban)
• 3 dl szénsavas víz

Az elkészítés majdnemugyanaz száraz hozzávalókat tálba mérem, a nedves hozzávalókat mérőpohárban készítem elő. Egy habverővel simára keverem a masszát, amibe a teljes kiőrlésű liszt miatt egy kicsit több tejet teszek és 5-10 percig állni hagyom, szintén a liszt miatt. A sütéstől kezdve már nincs semmi eltérés az átlagos palacsintától. 

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg bátran! :)

Sziasztok Kedves Olvasók!

Mostanában nem igazán írtunk bejegyzéseket, de most elkezdem legalább valamennyire ledolgozni anyu elmaradását, aztán majd ő is belehúz, remélem. Néha fogom hagyni írni, ígérem. Mindig mondja, hogy mennyi mindent kell megírnia, de valahogy nem látom, hogy szorgosan kopogná a gépen az ötleteit, pedig meglehetősen sok időt tölt a monitort bámulva, a fecnikről nem is beszélve, amiket mindig elszed tőlem, hogy nem karmolásszam olvashatatlanra, pedig csábítóan heverésznek és meg szeretem a papírokat cincálni. 

Ami nem változott az előző évekhez képest, hogy továbbra is együtt olvasok anyuval. Szeretem a könyvek szagát, a könyvtáriakét azért, mert sokféle illatminta van rajta, de az új könyv illat még jobban bejön. Anyu elkezdte az egyik karácsonyi ajándékát, pontosabban elkezdte volna, de előbb megnéztem a tartalomjegyzéket és jól megszimatoltam a könyvet.

Cicakollégák, azt javaslom, hogy szoktassátok rá a rabszolgát, hogy tanulja meg egy kézzel tartani a könyvet, az pont elég és akkor a másik kezével kiválóan tud olvasás közben pocisimizni. Ha jó fejek akartok lenni, akkor időnként lehet oldalt változtatni, hogy egyenletesen fejlődjön az ügyességük :) Anyu már egész jól lapoz bal kézzel is :D

Az oldalváltoztatást az én úgy szoktam megoldani, hogy átgyalogolok a mellkasán, aminek annyira nem örül. Persze van, hogy a hasán sétálok át, de van amikor vagyok olyan kedves és megkerülöm.  

További rabszolganevelési tippekkel később jelentkezem.

Puszi, Julcsa

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg bátran! :)

Köszönöm!

Nincs olyan sün a világon, amelyik ne lenne tüskés. Annyi szúrós tüskéjük van a sünöknek, hogy még hozzájuk sem lehet érni. Megsimogatni őket pedig egyenesen lehetetlen. Nem is simogatta meg őket soha senki. Azaz, egy kis sünt mégiscsak megsimogattak. Hogyan történt? Elmesélem.

A kis sün az erdőben kószált. Egyszer csak észrevett egy fatönköt. A tönkön egy nyuszi üldögélt, és tejbegrízt evett a tányérjából. És nem ám akárhogyan, hanem kanállal. Megette a nyuszi az összes tejbegrízt, és azt mondta:

– Köszönöm, anyukám!

A nyuszimama odament hozzá, a mancsával megsimogatta, és megdicsérte a kis nyuszit:

– Ez aztán derék dolog! Milyen jól nevelt csemetém van nekem!

A kis sün, akit még soha senki nem simogatott meg ilyen gyengéden, hirtelen elszomorodott. Annyira elszomorodott, hogy még sírva is fakadt. A nyuszimama meglátta, hogy a kis sün sír, és megkérdezte tőle:

– Ki bántott téged?

– Senki nem bántott – felelte a kis sün.

– Hát akkor miért könnyes a szemed?

– Mert meg tetszett simogatni a kis nyuszit.

– Téged talán nem szokott megsimogatni az anyukád?

– Nem szokott megsimogatni. Engem senki nem simogat meg.

– Megsimogatnálak én szívesen, ha nem lennél ilyen tüskés – sajnálta meg a nyuszimama a kis sünt.

– Hát persze, hogy megsimogatna – szólalt meg a kis nyuszi –, de a tüskéid megszúrnák a mancsát.

– És ha nem lennék tüskés? – kérdezte hirtelen a kis sün.

– Az egészen más lenne – mondta a kis nyuszi. – De hiszen az lehetetlen!

– Lehetséges! – kiáltott egy nagyot a kis süni. Összegömbölyödött, és kezdett ide-oda hemperegni a lehullott leveleken. A levelek rátapadtak a tüskéire, és a kis sün nemsokára egy tarka labdához hasonlított.

Amikor ez a labda odagurult nyuszimamához, az először nem is értette, miről is van szó. De a süni kidugta a levelek közül fekete orrocskáját, és azt dünnyögte:

– Ugye, most már egyáltalán nem vagyok tüskés?

Nyuszimama elmosolyodott, és megsimogatta a kis sünt:

– Te vagy a legderekabb és legtalálékonyabb kis sün a világon! – mondta.

Szerző: Mihail Pljackovszkij

Nyakunkon a tavasz, de én még sehogyan sem állok az erkélyem zöldítésével. Nekiláttam hát ötleteket gyűjtögetni, hogy idén mivel dobjam fel a kis zöld birodalmamat. Sokáig nézelődtem a Pinteresten. Akadt jónéhány ötlet, közöttük egészen meghökkentőek is. Azt hiszem a következtetés: virágot (szinte) bármibe lehet ültetni. Hogy mennyire bármibe, illusztrálják az alábbi képek. 

Futónövényeknek mutatós otthont adhat egy szép kalitka.

A régi autógumik számtalan felhasználásának egyik...

...és egy másik módja.

Megunt vagy kicsorbult porcelánban is nevelgethetünk növényeket.

Kinőtte a gyerek a gumicsizmát? Semmi baj, virágoztassuk ki.

A nagy klasszikus: a konzervdoboz.

Szintén csomagolás újrahasznosításával készült cserepek: a füles flakon afrikai maszkká alakul át. 

A sima pet palacból egy kis fantáziával és festékkel cicás kaspó lesz.

Ez a megoldás is kezd divatba jönni: a régi farmer új élete a kertben.

Van egy ilyen kerti papucsom... mától más szemmel nézek rá.

Kivirágzott a retikül és a cipő.

Egy kis csinosítás a kádon kívülről, egy-két zsák föld bele és jöhetnek a növények.

Ez a megoldás egyszerűen csak aranyos.

Imádom ezeket a régies bőrönöket és milyen jól mutatnak virággal is. 

Tartok tőle, hogy ezt manapság nem könnyű beszerezni, de annál mutatósabb pozsgásokkal teliültetve.

Erre a székpárnára inkább ne üljünk rá.

A végére hagytam a két, számomra leginkább meghökkentő ötletet. Nem is tudom melyik a furcsább: a melltartóban virágzó petúnia vagy a régi wc-csészék sora virágokkal tele.

Képek forrása: Pinterest

Ezeknek a tűnemezelt figuráknak a készítője japán és körülbelül ennyit tudok róla. A neten keresgélve nem sokat sikerült megtudnom, főként az alkotásait lehet megtalálni, nem tudom ki a művész aki a figurák mögött van. Művészként kategorizálja magát a közösségi oldalain. Nem csak cicákat készít, de részben azért, mert először ezeket a munkáit láttam, részben mert cicakedvelő vagyok, most jónéhány cicás képet mutatok a közösségi médiában KuuFelt néven szereplő alkotótól. 

KuuFelt további munkái

Instragram: kuufelt

Facebook: Kuu Felt

Twitter: kuufelt

Már többször meg akartam írni ezt a történetet, de most a menekülthelyzet eljuttatott odáig, hogy végre megírjam.Vannak akik fanyalognak, hogy miért segítünk az Ukrajnából menekülőknek, a hazai hajléktalanoknak pedig nem. Talán azért, mert nem lehet mindenkit  megmenteni, a legjobb szándékkal sem. De menekültek pár hete még ugyanúgy élek, mint mi, dolgoztak, tanultak, tervezték a jövőt, és szeretnének visszatérni a normális életbe, rettegés nélkül.

Szándékosan kerülöm a történetben a konkrét neveket, időpontokat és helyeket. A főszereplők legyenek csak a Segítő és a Hajléktalan.

Volt egyszer egy jó lelkű, segítőkész ember. Ez az ember találkozott egy hajléktalan férfival, aki elmesélte az életét röviden és azt, hogy hogyan került az utcára. A Hajléktalan egy diplomás, több nyelven beszélő, valamikor tisztes életet élő férfi volt. Elmondása szerint a felesége játszotta ki, elveszítette a lakását és az állását, a családja nem törődik vele.  A jó lelkű ember megsajnálta. Megbeszélték, hogy hol találja másnap a Hajléktalant, mert visszamegy érte és kisegíti. Másnap valóban találkoztak a megbeszélt helyen, és a Segítő nagyon boldog volt, mert szerzett lakhatást, ruhát és élelemet az újra kezdéshez. A Hajléktalan vele tartott, sok-sok idő után újra tisztálkodhatott, tiszta ágyban alhatott. Néhány nap múlva a Segítő szerzett munkát is, nem is akármilyet, értelmiségit, hogy ne heverjen parlagon az a sok tudás, amit fiatalabb éveiben a Hajléktalan megszerzett. Minden szépen alakult, ahogy az egy mesében illik. De alig telt el néhány hét, a Segítőnek jelezték, hogy a védence ki-ki hagy munkanapokat. A Hajléktalan azt mondta, hogy csak gyengélkedett. A Segítő továbbra is támogatta, hogy a Hajléktalan lassan kialakíthasson egy csöndes, nyugodt életet, emberhez méltó körülmények között. Anyagilag és lelkileg is hozzájárult ahhoz, hogy visszatérjen az átlagos kerékvágásba.

Újabb néhány hét után a Hajléktalan még több munkanapot hagyott ki. Telt-múlt az idő és már ittasan jelent meg a munkahelyén, ha megjelent. Végül be sem ment. A Segítő várt és remélte, hogy ez csak valami eseti probléma, de végül a szállásadó unszolására megnézték, hogy hogy tölti az idejét az az ember, akinek adtak egy új esélyt, és aki megfogadta, hogy most, hogy támogatókra talált, újra felépíti az életét. A Segítő és a barátja, aki segített elszállásolni a Hajléktalant, bekopogtak védencükhöz. Nem kaptak választ. Az ajtó nyitva volt. Nem tudták mit találnak. Nem volt otthon, de a szoba magáért beszélt. Rengeteg üres italos üveg, mosatlan edény és piszkos ruha mindenütt, csikkekkel csurig tele edények, de amitől igazán felfordult a két látogató gyomra, az az volt, hogy a szobában könnyített magán a lakó, többször is. A két férfi öklendezve hagyta el a helyet. Kezdték érteni, hogy miért fordult el a családja tőle. A friss levegőn várták, hogy a Hajléktalan visszatérjen. Hamarosan jött is, az italbolt irányából. Mire észrevette, hogy várják, már késő volt eliszkolni. A két férfi elmondta, hogy mit láttak, de adtak egy utolsó lehetőséget a Hajléktalannak: józanodjon ki, rakjon rendet és szereznek neki újra munkát. A következő napra tervezték, hogy ismét felkeresik. 

Eljött a másnap, a Segítő ellátogatott a Hajléktalan szállására, de a férfi nem volt sehol. Az ajtó nyitva, a holmik szanaszét, még több mocsok mindenütt. Láthatóan összeszedett néhány dolgot és távozott. Még egy sort sem írt, hogy hová, merre tart, mi tervez, csak eltűnt. 

A Segítő meglátta a Hajléktalanban a csillogó értelmet, de a Hajláktalan úgy döntött elpusztítja a csillogást az alkohollal és nem él az újrakezdés lehetőségével. Pedig csak egy lépést kellett volna még tennie, segítséget kérni az alkoholizmus legyőzéséhez. Amíg az utcán élt és nem volt munkája, nem jutott pénze annyi italra, mint amire vágyott, ahogy lett jövedelme, kielégíthette az alkohol iránti vágyát. Szerencsés volt, mert felarolták, de ő inkább mégis visszament az utcára, ahol nem várta semmilyen kötöttség.

Akiket valamilyen függőség szakít el a családjuktól és juttat az utcára, őket nehéz visszavezetni az átlagos életbe.

Akit ma bemutatok, az egy kortárs örmény művész, aki a 16. századi olasz festőt, Giuseppe Arcimboldot tekint tanítójának. Ez a festő Artush Voskanyan. Arcimboldo Habsburgok udvari festője volt, aki a hagyományos festészet mellett elképesztő, naturális elemekből összeállított arcképeket is festett, melyek, mondhatjuk, a szürrealisták igen korai előfutárává tették.

Voszkanyan festményei elképesztő illúziók, amelyekben emberek portréi születnek madarakból, állatokból, sziklákból, vízből, felhőkből és más élő és élettelen dolgogból.

Artush Voskanyan 1966-ban született az Ararát régió Vedi városában. Gyermekkorát a gyönyörű hegyi tájak és az ősi örmény építészet remekei között töltötte, így nem meglepő, hogy a fogékony kisfiú már az iskolában érdeklődött a rajzolás iránt.

1980-ban Voskanyan művészeti iskolát végezett a szülőföldjén, majd 1985-ben oklevelet kapott a Terlemezyan művészeti iskolában, Jerevánban. A művész 1992-ben építészmérnöki képesítést is szerzett.

Artush Voskanyan még 55 évesen is tele van energiával és kreatív tervekkel. A művész fáradhatatlanul dolgozik, és világszerte kiállításokon vesz részt. Az örmény festő nemcsak a volt Szovjetunió államaiban, de az Egyesült Királyságban, Csehországban, Lengyelországban, Kanadában, az USA-ban és Japánban is ismert és kedvelt, több galériában is megvásárolhatóak a képei, mind a hagyományos iskolát követők, mind a "varázsképek."

Lássuk hát milyen illúziókkal hódította meg a világot.

Források, megvásárolható képek: 

Artfinder Artush Voskanyan

Saatchi Art Artush Voskanyan

Singulart  Artush Voskanyan

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg bátran! :)

Köszönöm!

Szeptember 30. - a magyar népmese napja. Ebből az alkalomból hoztam egy rövidke mesét.

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt, volt egy szegény asszony, annak volt egy igen rest leánya, aki soha semmit se lendített a ház körül, hanem csak ült a padon a ház előtt, vagy pedig a faluba sétafikált előre-hátra. Váltig ütötte-verte az anyja, de nem használt semmit. Egyszer éppen olyankor püfölte, mikor a királyfi többedmagával arra sétált, megszólítja a királyfi:

- Ugyan, szegény asszony, miért üti kend azt a leányt olyan nagyon?

- Ó, felséges királyfi, hogyne ütném, mikor mindenfélét megfon aranyfonalnak, amit elöl-utól talál a ház körül, most is, míg a városban voltam kenyeret keresni, minden ágyamat megfonta aranyfonalnak, most már a sincs, amire lehajtsuk a fejünket.

Nagy szeget ütött ez a király fejébe: „Ejnye, de derék leány, jó volna ez nekem!”

Máskor megint arra sétált a királyfi, megint csak ütötte-verte a szegény asszony a lányát. Azt kérdi a királyfi:

- Miért üti-veri kend, szegény asszony, azt a leányt megint?

- Ó, felséges királyfi, hogyne ütném-verném, mikor még a sövényt is mind felfonta aranyfonalnak.

Még nagyobb szeget ütött a dolog a királyfi fejébe.

Harmadszor már szántszándékkal vette arra az útját, hát megint csak ott kínozta a lányát a szegény asszony.

Akkor már éppen nem állhatta meg a királyfi szó nélkül:

- Ejnye, kutya teremtette! Minek üti-veri kend azt a szegény leányt?

- Hogyne ütném, felséges királyfi, mikor még a ház tetejéből is mind aranyfonalat fon, pedig az nekem nem kell.

- Azért bizony sose üsse-verje, hogy olyan jó fonó; elveszem én, majd lesz énnálam miből fonni aranyfonalat.

Nagyon megörült a szegény asszony, hogy megszabadulhat attól a rossz leánytól; a királyfi is megörült, mert szép is volt a leány, de azt is meggondolta, hogy ha még a sövényből is aranyfonalat csinál, hát őnála a drága szép lenből milyet fonhat?

Nem is húzták-halasztották a dolgot, megesküdtek, s olyan lakodalmat csaptak, hogy Hencidától Boncidáig folyt a sárga lé.

Egy héttel a lakodalom után mondja a királyfi a feleségének:

- No, édes feleségem, te talán meg is unod magad, hogy nem fonhatsz, hanem ne félj, majd hozok én már lent. Holnap vásár lesz itt a szomszéd városban, majd veszek ott vagy egy szekérrel.

Vett is a királyfi annyit, hogy nyolc ökör alig bírta haza.

- No, feleségem, most már fonhatsz.

A szegény királyné nem merte megmondani, hogy nem tud fonni; bezárkózott egy szobába, ott sírt-rítt három nap, három éjjel. Harmadik éjszaka, amint ott sír-rí, éjféltájban megzörgeti valaki az ablakot.

- Nyisd ki, királyné, az ablakodat!

A királyné kinyitotta, beugrott rajta egy kis ember. Három arasz volt a hossza, két rőf a bajusza, egy sing a szakálla. Megszólította a királynét:

- Tudom, mi a bajod, felséges királyné, de tudok ám én azon segíteni. Én három nap alatt azt a sok lent mind meg tudom fonni aranyfonalnak, addig te találd ki a nevem, ha kitalálod, itthon maradhatsz, ha ki nem találod, elviszlek magammal.

Gondolkozott a királyné, mitévő legyen? Utoljára is arra határozta, hogy odaadja a lent.

Mindegy, akár így, akár úgy hal meg.

A kis ember elvitte a sok lent. Most a királyné még szomorúbb lett, mert sehogy se tudta a kis ember nevét kitalálni.

Másnap kiküldte a királyfi az ő vadászait az erdőre. Este, amint hazajönnek, azt találja tőlök kérdezni:

- Mi újság, fiúk?

- Jaj, felséges királyfi - kezdi az egyik -, tudnék én valamit, de tán el se hiszi felséged!

- Már mért ne hinném? Elhiszem biz én, csak mondd el!

- Hát, felséges király, amint az este ránk esteledett az idő, a többiek tüzet raktak, elkezdtek danolni, én, hogy nagyon álmos voltam, otthagytam őket, elindultam az erdőbe, hogy majd valami jó mohos helyet keresek magamnak, ahova lefeküdjem. Amint barangolok előre-hátra, egy pislogó tűz ötlik a szemembe. Én is mindjárt arra fordítottam a szekerem rúdját, hogy megnézzem, mi az ott. Hát látom, hogy egy pici kis tüzet ugrál keresztül-kasul egy pici kis ember, három arasz volt a hossza, két rőf a bajusza, egy sing a szakálla, mindig azt kiabálta: „Én vagyok Pancimanci, az én nevem senki se tudja, sütök-főzök, holnapután szép menyasszonyt hozok.” Én azzal eljöttem onnan, hogy majd a pajtásaimnak is megmutatom a csodabogarat, de mire visszamentünk, hűlt helyét találtuk.

Mindenki elcsodálkozott ezen a furcsaságon, csak a királyné örült meg neki, mert tudta, hogy az az ő embere. Este nagy vígan ült a szobájában, még az ablakát is nyitva hagyta, egyszer csak ugrik be rajta egy kis ember.

- No, királyné, kitelt a három nap; hazahoztam a sok drága aranyfonalat, hát te kitaláltad-e az én nevemet?

- Hallgass, Pancimanci, hogyne találtam volna!

Leesett az álla szegény Pancimancinak. Szó nélkül hordta be a sok aranyfonalat a kamrába.

Másnap reggel bevezeti a királyné az urát karonfogva a kamarába, mutatja neki a sok aranyfonalat.

- Nézd csak, kedves uram, felséges király, de sok szép aranyfonalat fontam.

A királynak majd elvette a szeme világát a nagy fényesség, úgyannyira, hogy félre kellett neki fordulni. Összevissza csókolta a feleségét.

Harmadnap abban a városban volt vásár, ahol a királyfi lakott, kiment a királyfi, összevásárolt minden lent, ami csak a vásárban volt. A királyné azalatt otthon sírt-rítt, nem tudta, mit csináljon megint a sok lennel.

Egyszer eszébe jutott, hogy lakik ott közelében három koldusasszony, akik közül az egyiknek háta volt kipúposodva, a másiknak az ajaka ért le a melléig, a harmadiknak a nyelve verte a hasát. Ezeket magához hívatta a királyné, s megparancsolta nekik, hogyha majd a király otthon lesz, menjenek oda koldulni, s ha kérdi a király: mitől lettek olyan nyomorékok, mondják: a sok fonástól. Úgy is lett. Hazament a király, megebédelt, délután kiment az udvarra sétálni. Amint ott sétálgat, egyszer csikorog a kis ajtó, odanéz a király, látja, hogy alig tud rajta bejönni egy szegény asszony, olyan púpos a háta, odamegy a királyhoz, kéri, hogy: az Isten nevében ne sajnáljon neki adni valamit. A király adott neki egy aranyat, de megkérdezte tőle:

- Ugyan, szegény asszony, mi dolog az, hogy a kend háta úgy kipúposodott, vagy ilyen volt mindég?

- Jaj, felséges király! Nem volt olyan szép leány, mint én, ebben a városban se, de nagyon dolgos voltam, mindig fontam, éjjel-nappal, s a sok üléstől így kipúposodott a hátam.

A király gondolkozóba esett, hogy hátha az ő felesége is így megpúposodnék; de csak járkált tovább. Egy kis idő múlva megint csak nyílott a kis ajtó, megint jött rajta be egy koldusasszony, akinek az ajaka a mellét verte. Ennek is adott a király egy aranyat, S ettől is megkérdezte, mitől nőtt úgy meg az ajaka.

- Jaj, felséges király - felelt a koldusasszony -, nem volt olyan szép leány, mint én, nagy darab földön. De sokat fontam, sokat rágtam a kendert, utoljára így megnőtt az ajakam.

Már itt a király arra gondolt, hogy megmondja a feleségének, hogy kevesebbet fonjon, neki is indult, hogy bemegy a házba, de a kutyák elkezdtek ugatni, hát csak megnézte, hogy ki jön.

Nem más ment befelé, mint a harmadik koldusasszony, akinek nyelve a hasáig lógott.

- Hát a kend nyelve mitől nőtt ilyen nagyra? - kérdi tőle a király.

- Jaj, felséges király, biz ez a sok fonástól. Sokat kell nyálazni a fonalat, mikor fon az ember, attól nőtt így meg.

A király beszaladt a feleségéhez, elmondta neki, hogy mit látott-hallott, milyen volt a három koldusasszony.

- De nem is engedem ám, hogy többet fonj, még csak egy arasznyi fonalat se!

A királyné tettette magát, mintha ő bánná legjobban a dolgot, elkezdett sírni-ríni, de nem használt semmit. - A király a sok lent mind megégettette, még a hamuját is kihordatta az udvarából.

Az naptól fogva semmi gondja sem maradt a királynénak. Még ma is boldogul élnek, ha meg nem haltak.

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg bátran! :)

Köszönöm!

Vannak fontos dolgok az életben, a kávé és a virág nálam ezek közé tartozik. A jó fotókat pedig nagyon-nagyon kedvelem. Virág és kávé szuper fotókon, nálam nyerő kombináció. Egy japán művész az imént említett 3 dolgot kíválóan összehozta. la_fee_de_fleur néven található az Instagramon, és nem meglepő módon közel 40 ezer követője van. Nehéz választani a képei közül, így 25 fotót mutatok meg a sok-sok remek képből.

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg bátran! :)

Köszönöm!