Idén nem jött össze, hogy elmenjek a mesterségek ünnepére,  egyfajta kárpótlásként ma egy érdekes, családias hangulatú rendezvényen voltam, a Kendertáncon. Leginkább egy baráti piknik hangulatát idézte Pátyon, a Kecskés tanyán. Ez már az ötödik alkalom volt, így talán már lehet hagyományosnak nevezni.

A rendezvény nevéből kiderül, hogy fő témája a kender volt és igen, a kender legális (természetesen kivéve azt a fajtát, ami miatt a szóról mindenkinek valami tiltott dolog jut eszébe). Nemrég ismerkedtem meg a kender sokféleségével és nem, nem csak drog készül belőle, sőt főként nem az. A kender az egyik legrégebbig haszonnövényünk, a kilencvenes években mégis kiszorult a magyar mezőgazdaságból, annak ellenére, hogy minden része felhasználható. Az egészéges étkezésben hántolt kendermagot alkalmazhatjuk, ami napjaink egyik legsokoldalúbb tápanyagforrása, mint ez elmúlt napokban megtudtam. A magyar gazdák újra meg akarják honosítani ezt a sokoldalú növényt és eloszlatnák a tévhiteket, amiből akad bőven.

A mesélést a vendéglátómmal a Hántolt kendermag néven forgalmazó kistermelővel kezdem. Partik rengeteget tud a kendermagról, amit saját tanyáján termeszt, hántol és csomagol. A rendezvény egyik fontos szempontja volt a zero waste (inkább nevezzük így: hulladékmentes) fogalma is, hiszen a kender ennek abszolút megfelel.

Például most már azt is tudom, hogy a nagyobb szemek kerülnek a hántolás után a zacskókba, a kisebbekből liszt és olaj lesz, az egészen apró pedig a csirkék tápláléka lesz a tanyán. A kendermagnak annyi pozitív tulajdonsága van, hogy első hallásra hihetetlennek fog tűnni, úgyhogy most kiemelem azt, ami nekem a laktózérzékenységem miatt gyakran gond: szuper fehérjeforrás, így már tudom élvezhető növényi formában pótolni a fehérjét az étrendemben. De azt megtudtam, hogy a „támogasd a hazait” szlogen a való életben kicsit más, egy-egy termék engedélyeztetése nagyon sokáig tart. Mivel jó sok információt tudok a kendermag hatásairól, azt holnap, egy külön cikkeben elmesélem.

A Mackótanya magyar pestókkal és kemencében sült kenyerekkel érkezett. Fokhagymás-bazsalikomos petrezselymes-rozmaringos, füstölt csípős paprikás kendermag pestot, kendermagos gyümölcskovászos, kemencében sült kenyereket hoztak. Ágota és Csongi egy Békés megyei kis tanyán élnek, ott készülnek a sajátos ízvilágú termékeik.

Nőből vagyok ugyebár, a piperénél kicsit tovább időztem. Az Életvirág szappan standján volt kenderes szappan is, a rengeteg többi szappan és más szépségápoló termék között. Bevallom nem jegyzeteltem, inkább megnéztem a honlapjukat, ahol sokféle szappan, továbbá testápoló krémek és vajak találhatók. Látványnak sem utolsó egy ilyen színes szappanos stand. 

A másik szépészeti standot nem is igazán tudom hogyan jellemezzem, annyiféle természetes szépségápoló terméket láttam. Inkább idézem a Szappanfű bemutatkozóját a rendezvény oldaláról: "Viszünk sok „természetességet”, ami kell egy kis testi, lelki kényeztetéshez: krémek, balzsamok, virágvizek, illóolajok, fürdősók és egyebek."

Olyan nasit is találtam, amit szinte mindenki ismer, de ez azért mégis más. Ez a rágcsálni való nem más, mint a tökmag. A Héja híján tökmag családdal találkoztam, és szintén jobb, ha tőlük idézek: A héj nélküli tökmag a stájer olajtökből származik, amelyen a felső sejtréteg nem fásodott el és nem vastagodott meg, ebből adódik különlegessége, hogy már nem kell hámozni, hanem azonnal fogyasztható. Nem tudom, hogy ez csak nekem volt új, vagy másoknak is meglepő.

Volt kövön őrölt királybúza liszt, igazi napraforgó olaj (ami a gyerekkoromat idézte, mert akkor még egyszerűbb volt ilyesmit kóstolni), amit az Eleven Porta hozott. A képen a sötét liszt a tálban a kendermagliszt.

A végére hagytam az abszolút bőség zavara, a Grapoila stand. Hát kérem itt aztán volt minden, amit enni, vagy amivel szépítkezni lehet. A kendermagkrémtől (étkezési, gourmet kategória) a szőlőmagos szappanig. A vörös szőlő héja, vagy a mákliszt mint alapanyok például nekem meglehetősen újak voltak, de megmozgatták a fantáziámat.

Csak nagyon röviden, szinte csak érintőlegesen írtam a résztvevőkről, de minden név alá került egy-egy link, ha többet szeretnétek tudni azokról az érdekességekről, amelyek között a ma délutánt töltöttem.

Számomra egy nagyon kellemes és feltöltő délután volt és sok új tapasztalatot szereztem és jól esett kimozdulni a nagyvárosból és ilyen tájat is látni:

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg bátran! :)

Köszönöm!

Tudom, hogy egyre kuszább a blogom, van itt már minden, hát miért ne írhatnék egy-egy lvasmányomról is? Az Eljöttek ​Bagdadba egy olyan Agatha Christie regény, ami eltér a tőle megszokott krimiktől. Inkább kalandos kémregénynek éreztem mindvégig, egy csipetnyi szerelmi szállal. Nekem teljesen új élmény volt ez a könyv a megszokott Christie regényekhez képest. Egy titokzatos beszélgetésbe csöppenünk az elején. Később ismejük meg talpraesett, cserfes főhőnőjét Victoria Jonest, aki a főnöke feleségét utánozta munkaidőben a kolléganői nem kis derültségére, és persze a főnök rajtakapja, innen egyenes út vezetett a kirúgásához. Még a közvetítő irodáig sem jut el, amikor egy parkban találkozik Edwarddal, a vonzó, széparcú fiatalemberrel, aki udvarolni kezd neki, ma úgy mondanánk, flörtölnek. A beszélgetés végén azonban közli, hogy elutazik Bagdadba.Victoria azonnal dönt, ő is eljut Bagdadba, és csodával határos módon a lehető legrövidebb időn belül sikerül is neki a komoly anyagi korlátai ellenére.

De Bagdadban a nagyhatalmak konferenciára készülnek, amiről a lány, aki zseniálisan hazudik és rögtönöz, mit sem tud. A találkozót egy titokzatos szervezet megpróbálja megakadályozni. A szervezetet pedig Henry Carmichael próbálja leleplezni. Henry nyomokat talál, de egy este szúrt sebbel zuhan be Victoria szobájába, és azt kéri tőle, rejtse el. Az eset után Victoria az összeesküvések sűrűjében találja magát. A szálak néha olyan kuszák, hogy nem is sejtjük, hogy ki kivel van, kitől kell tartania Victoriának és kitől várhat segítséget. Persze akad még gyilkosság és emberrablás is a történetben, szerepcserékkel színesítve. A történetben a sivagati jelenetek néha már-már rejtői hangulatúak (jó tudom egyesek ezért majd megköveznek), néha már azt vártam, hogy Rejtő Jenő légionáriusai egyszercsak átgyalogolnak a színen.  Váratlan fordulatokkal, álruhákkal és fülentésekkel teli történet végén persze mindenki elnyeri azt ami jár neki. 

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg bátran! :)

Köszönöm!

Egy Gerarda Rizzo nevű hölgynek tulajdonítják az alábbi gondolatokat, de akárhogyan kerestem, több nyelven is, nem jöttem rá ki lehet ő valójában, bár a Facebook hozott néhány találatot.

A nagymamám mondta...

Ne hagyd, hogy a serpenyőid fényesebben ragyogjanak, mint te!

Ne vedd olyan komolyan a takarítást!

Amikor feleség lettem, a nap 24 óráját azzal töltöttem, hogy mindent tisztán és rendezetten tartottam, hátha valaki meglátogat, de aztán rájöttem, hogy mindannyian nagyon elfoglaltak, sétálnak, szórakoznak, dolgoznak és igen, élvezik az életet!

- Mi van, ha valaki hirtelen felbukkan?

Senkinek nem kell magyarázkodnom az otthoni helyzetemről. Az embereket nem érdekli, hogy mit csinálsz egész nap, az emberek sétálnak, élvezik az életet.

Az élet rövid, élvezd!

Töröld le a port... ha kell.

De legyen időd lefesteni egy képet, vagy verset írni, sétálni, meglátogatni egy barátodat, főzni, amit akarsz, locsolni a növényeidet....

Adj magadnak szabadidőt sörözni, strandolni, hegyeket mászni , játssz a kutyákkal, hallgass zenét, olvass könyveket, gyarapítsd a barátaidat és élvezd az életet.

Töröld le a port, ha kell, de az élet kívül megy tovább. Azt hiszem, ez a nap sosem jön vissza!

Töröld le a port, ha kell, de ne felejtsd el, hogy megöregszel, és sok mindent, amit most megtehetsz, öregkorodban már nem lesz olyan könnyű megtenni.

És amikor elmész, mivel egy nap mindannyian eltűnünk, te is porrá válsz!

És senki nem fog emlékezni arra, hogy hány számlát fizettél, sem a házad tisztaságára, de emlékezni fognak a barátságodra, az örömödre és arra, amit tanítottál...

Röviden: nem te vagy a takarítónő, Te vagy az életed tulajdonosa. Élvezzd!

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg bátran! :)

Köszönöm!

Lelkizés egy megtörtént eset után.

Évek óta vagyok pánikbeteg és fura mód azóta többször megyek oda segíteni, ha valakivel baj van.  Az utóbbi években háromszor vártam a mentőket az utcán egy-egy nővel és ebből kettő családon belüli erőszak áldozata volt és közvetve vagy közvetlenül ezért kellett hívni a mentőket.

A tegnapi estet nem tudom kiverni a fejemből, talán, ha leírom, nem fogom folyamatosan látni a lelki szemeim előtt a történetet. Igyekszem röviden összefoglalni.

A munkám miatt egy nagyobb rendezvényen vettem részt szervezőként. Ahogy azt kell, volt a helyszínen egy mentő, sajnos nekik nem jut túl sok szerep a történetben.

A két rendezvényelem között ki kellett üríteni a lelátót, mert más-más vendégkör érkezett a délelőtti és a délutáni etapra. A feladatom szerint felmenetem a karzatra körülnézni, hogy takarítják-e a mosdókat, kiment-e mindenki a vendégzónából. Sajnos nem.

A lelátón a biztonságiak és egy nagyon fiatal nővérke egy nőt vett körül. Az egyik biztonsági szólt, hogy valami pszichés baja van és nem tudják kihozni. Azt hittem a tömegtől bepánikolt, gondoltam az nekem hazai pálya leugrom hozzá. Ekkor egy közel 2 órás kis közjáték kezdődött. A hölgynek nem pánikrohama volt. Amit biztosan éreztem, hogy ivott, nem keveset és tévképzetek sora gyötörte. Félt az öltönyösöktől, a biztonsági szolgálat minden tagjától, még a női kollégától is. Első körben minden egyenruhást elküldtem. Azt mondták, hogy féltik a testi épségemet, de mondtam, hogy két évig dolgoztam pszichiátrián és lehozom onnan. A B terv az volt, hogy az őrök kezét lábát megragadva kiviszik. Ezt nem akartam hagyni, hiszen egy emberi lény. Leültem vele beszélgetni. Elkezdett bízni bennem. Nem szeretem, ha idegenek megölelnek, de kénytelen voltam eltűrni. Megígértettem vele, hogy velem kijön. Szóltam a biztonsági szolgálatnak, hogy húzódjanak el szem elől. Lassan kijöttünk a lelátóról, elment mosdóba és akkor erősödtek a hallucinációi (utólag úgy gondolom újra ivott a nála lévő víznek álcázott vodkából). Először azt hitte, hogy közeli hozzátartozó vagyok, ideadta a lakáskulcsot, hogy menjünk haza. Leküzdöttük magunkat 1,5 emeletnyi lépcsőn, mert a liftbe nem szállt be, ez két eleséssel megvolt. Végre kijutottunk. Kicsit tisztult a feje, kérte, hogy hívjak egy taxit és hazamegy. Hívtam egyet. Kivittem a kapuhoz. Rágyújtottunk és próbáltam olyan helyen tartani, hogy ne akadályozza az érkezőket, távozókat, mert ők ünnepelni jöttek össze, ne rontsuk a hangulatukat. Azt hittem pár perc és ő hazamegy én meg vissza, dolgozni. Naiv elképzelés volt. Összeesett. Mint egy rongybaba. Hozattam egy széket, de nem tudtuk rávenni, hogy felüljön rá. Ettől kezdve a földön feküdt és már egy percre sem akarta elengedni a kezem. Jöttek az újabb hallucinációk. Tiszta pillanataiban próbáltam megtudni, hogy kicsoda, mi történt vele. Közben láttam a kék, sárga és lila foltjait. Azt állította folyamatosan, hogy patológus, ez fix pont volt a szövegében, hát erre alapoztam. A foltok színe mutatta, hogy különböző időben keletkeztek, bár először a helyszínen történt eséseire fogta. Volt pár tiszta perce, mondtam neki, hogy ha valóban patológus, tudja, hogy sérülései mesélnek. Beismerte, hogy a pasija veri meg, de megérdemli és ő szereti a pasit. Aztán megint elborult és megneszelte, hogy mentőt hívott a biztonsági főnök. Azt hiszem ezután jött az, ami miatt még mindig a fejemben van a kép. A hallucináció most arra váltott, hogy az anyja van ott (engem hitt annak), akiről tiszta perceiben megtudtam, hogy már elhunyt. Szorította a kezem és azt kérte, ne engedjem elvinni, mert mi lesz a fiaival. Közben jöttek a helyszínre szerződtetett mentőápolók, akik csak jobban felidegesítették, semmi hasznukat nem vettem, mert miután megérzeték rajta az alkohol szagát, sajátosan álltak hozzá. Egy örökkévalóságnak tűnt míg az OMSZ mentője megjött. A nő egyre hajtogatta, hogy ne engedjem, hogy elvigyék. De amint az érkező mentők megérkeztek, és megtudták mennyi alkoholt vallott be, muszáj volt bevinniük, és a tévképzeteit még figyelembe se vették. De a nő nem volt hajlandó mozdulni. Rendőrt akartak hívni. Lassan rábeszéltem, hogy inkább menjünk, a fiúk (mentők) segíteni fognak. Beszállt végre, de az ápolóra nem hallgatott, ezért a sofőr (ahogy ott hívják: gépész) megkért, hogy menjek velük. Hát így kötöttem ki egy mentőben, egy zavart elméjű nővel és elindultunk az OBSI-ba. Közben próbáltam intézni, hogy valaki helyettesítsen a másik rendezvényen és megnyugtatni a közvetlen kollégákat, hogy nem azért láttak egy mentőautónál, mert nekem van bajom. A kórháznál ott tartott a hallucináció, hogy meztelennek hitte magát. Egy plédet csavart maga köré, és lassan beterelgettük. Míg a bejáratnál én vételeztem egy maszkot, addig az ápoló valahogy felpakolta egy hordágyra. Átgurultunk a felvételhez. A maszkban valószínűleg már másnak hitt, elzavart maga mellől. Véget ért a feladatom. Otthagytam a kórházi folyosón. Azt hittem ezzel tényleg vége. De még most is fejemben van a testben és lélekben összetört, valamikor szép és okos nő képe, ahogy a könnyeit törölgeti. Tegnap óta azon gondolkodom, hogy mi lett vele és tudnék-e segíteni neki. Tudom, hogy ez már nem az én dolgom, nem tehetek semmit, és mégis ott motoszkál folyton a fejemben az eset.

Amikor visszamentem dolgozni, a biztonságiak megköszönték, hogy megoldottam, mert ők nem tudták volna. Volt, aki azt mondta, miért adok ennyi energiát másoknak a sajátomból. Persze a főnököknek elő kellett adni, hogy mi történt. Jöttek azok a sablonok, hogy nem csalódtak bennem, hogy volt annak oka, hogy éppen ott voltam. Csak a két közvetlen kollégám mondta, hogy most nekem kell feldolgoznom, amit végig csináltam. De senki nem mondta meg, hogyan dolgozzam fel.

Időnként vissza-visszatér a késztetés, hogy egy mini "tündérkertet" építsek. Na, jó vágyhatnék sziklakertre is, de az erkély azt hiszem nem a legmegfelelőbb hely erre. A hétvégén beszereztem az első pozsgás növényt is a kerthez. Elkezdtem nézegetni, hogy hogyan kell szakszerűen megépíteni egy ilyen kertecskét, össze is gyűjtöttem néhány fotót, de lassan azért haladtam lefelé a mérettel, kezdetnek talán elég lesz egy tekintélyesebb bögre vagy nagyobbacska cserép méretű is. Megmutatok néhány ötletet, hátha más is kedvet kap a barkácsoláshoz. 

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg bátran! :)

Köszönöm!

Sziasztok Kedves Olvasók!

Anyut valaki megkérdezte, hogy milyen velem az a bizonyos hómofisz (home office). Ezzel csak két probléma van: mi az és engem miért nem kérdeznek róla? Az hamar kiderült, hogy az a hómofisz, amikor anyu váratlanul otthon marad egy sima hétköznapon és még többet nyomogatja a számítógépét, telefonál és fel-alá mászkál. Én viszont meg vagyok róla győződve, hogy ha már otthon van, akkor velem kell foglalkoznia. Azt hiszem ebben nem értünk egyet. Ő mondogatja, hogy "Julcsa, így nem tudok dolgozni", "Majd később pocisimizünk", de a legfelháborítóbb, amikor azt mondja, hogy egy rendes macska ilyenkor alszik. Hiába nyávogom vissza neki, hogy normális esetben ilyenkor el szokta hagyni a lakásomat, hogy én csendben és nyugalomban pihenhessek. De ha már itthon csücsül, akkor a rendes rabszolgaként illene szépen, szorgalmasan simogatnia a puha, bolyhos pocakomat. Erre még nevelnem kell. A régi szabályokat kicsit szigorítottam,  mert nagyon nehezen tudtam időben ágyba parancsolni, így az "alvásidő van" című magánszámomat már korábban kezdem előadni, lehetőleg nagyon kétségbeejtően és hangosan, hátha besegít a szomszéd is, ha elunja a műsort.

Én nem tudom, hogy más rabszolgák is ilyenek-e, de anyu folyton pakol és keres, ezt a kettőt sűrűn válogatja, és tőlem kérdezi, hogy nem tudom hová tette ezt vagy azt, pedig most volt a kezében, és sopánkodik, hogy most már ez nem mehet így tovább és átrendezzük a dolgokat, mert a fejét fogja elhagyni. És ha nem keres, akkor, fűz, varr,  fotóz (persze engem is, remélem jól látszik rajtam az öröm).

Hétvégéken már kezdi megérteni, hogy nem ő dönt, és majd én megmondom, hogy dolgozhat-e, este meddig szabad tévézni, mennyit foglalkozhat az zöld izékkel, amiből csak a cicafű hasznos, nem tudom miért öntözgeti a többit.

Hát így éledegélünk mi járvány idején.

Puszi, Julcsa

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg bátran! :)

Köszönöm!

Macskagazdiként érdekel, hogy mi a cicahelyzet a világban és a hírességek közül ki, vagy ki volt cicabarát. Elkezdtem gyűjtögetni a képeket. Most tizenöt fekete-fehér képet hoztam, amelyek közül van, ami nekem is meglepetést okozott. A képen szereplők a maguk műfajában emékezetesek és ismertek, most a kis kedvenceiket is láthatjuk.

Audrey Hepburn

Jean-Paul Sartre

Morgan Freeman

Roger Moore

Antonio Banderas

Elizabeth Taylor

Salvador Dalí

Mark Twain

Marlon Brando

Pablo Picasso

Ernest Hemingway

Kurt Cobain

Marilyn Monroe

John Lennon

Freddie Mercury

Nos, ki volt meglepetés cicásként?

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg bátran! :)

Köszönöm!

Ezt a bejegyzést 2015-ben írtam egy másik blogban, kicsit csiszolok rajta, de lényeg változatlan. Egy darabka Kunigunda születésének történetéből. Azóta sokminden történt, sokmindent megtapasztaltam de az alábbiak is a részemet képezik. 

A depresszió és a pánikbetegség jellemzően kéz a kézben járnak, de legalábbis igen jó viszonyt ápolnak egymással. Még mielőtt a pánikbetegség kialakult volna nálam akkor egy-egy nagyobb problémánál úgy éreztem depressziós vagyok, de volt olyan reakció is erre, hogy “hülye vagy te, nem depressziós”. Talán akkor kellett volna ezt komolyabban venni. De ennek következtében olvasgatok a depresszióról is. Így találtam rá Sue Atkinson könyvére aminek a címe: “Kiút a depresszióból”.

Ebben a számomra egyik legelső fontos gondolat a “találd meg a barlangodat” tanács volt.

Idézem: “Nem az számít, mibe menekülünk. Az a fontos, hogy elmeneküljünk a világ nyomasztó gondjai elől, és valami olyat tegyünk, ami elég ahhoz, hogy abbahagyjuk a sírást és ne zavarodjunk meg teljesen.”

Nekem ez a barlang az elején az alvás volt, de sokszor még ma is ezt a barlangot választom. A pszichológusom szerint ez azzal magyarázható, hogy nem pusztán fáradt vagyok, hanem kimerült.

A másik barlang később bukkant elő, a már említett bizsukészítés lett, és az ehhez tartozó többi dolog, a fotózás és Facebook oldal, a hozzá tartozó blog.

Mindenkinek más a barlang, attól függően, hogy ki tud-e mozdulni otthonról. Ha lehet és jól esik, akkor válasszunk alkotó elfoglaltságot, mert ott még a sikerélmény is segíthet, hogy jobban érezzük magunkat.

Nem biztos, hogy elsőre megtaláljuk a nekünk valót, de megéri próbálkozni.

Sue Atkinson könyve több kiadásban is megjelent az Első lépések sorozatban.

Ezt a bejegyzést 2013-ban írtam (egy másik blogban), akkor kezdődött az egész pánik probléma. Májusban, mikor már tudtam írni róla, már biztos voltam a diagnózisban, de még nem kaptam időpontot az orvoshoz. Kicsit talán csiszolok rajta, de a lényege változatlan marad és valalhol itt kezdett csírázni Kunigunda élete, amit akkor még nem tudtam.

Eredetileg meglehetősen hosszú címet akartam adni a blognak, de másként alakult.

Az első ötlet: "Pánikrohamaimat valami szórakoztatóbbra cserélném".

De mivel bízom benne, hogy ez rövidesen megszűnik,  így átgondoltam. (Macskamenta néven 15 bejegyzést tartalmaz és elalakadt) Szóval pánikrohamok. Az lenne a normális, ha úgy kezdeném, hogy az úgy kezdődött...

De nem tudom hogy kezdődött, csak azt szeretném, sőt akarom, hogy mielőbb vége legyen.

Mióta van és tudatosult bennem, hogy ez kérem az, pánikbetegség, folyton kutatom a kivezető utat, sok emberrel beszélgetek és rá kellett jönnöm, ez bizony gyakoribb nyavalya, mint hittem volna.

Azt mondják erős vagyok és hamarosan elmúlik majd. Lehet, hogy túl sokáig voltam erős? Vagy akkor is az voltam, mikor nem kellett volna? Jönnek a kérdések és jönnek a félelmek. Félek kimozdulni, minden nap egy kicsit messzebb megyek, nem engedem meg magamnak, hogy ne lépjek ki a komfort zónából. Ma a Margit hídig jutottam, ami a III. kerületből nézve messze van. Tegnap csak a Flórián térig jutottam (3. megálló), bár már amikor a busz elindult, legszívesebben azonnal leszálltam volna. Szóval a mai sikersztorim nekem a Margit híd, na meg hazaút onnét és vásárlás. Ami másnak normális, nekem kihívás.

Csak ne lenne állandóan az az átkozott pisilési inger. Mindig azzal kezdődik, és ha nem figyelek, olyan csinos kis pánikrohamba megy át, mint a csuda. Jó, néha akkor is, ha figyelek. És egyszer csak azt veszem észre, hogy kezdek félni a félelemtől és nem indulok el egy reggel dolgozni. Ennek már több mint 2 hete. Tudom, nem lehet sürgetni a gyógyulást és így is remekül haladok.

Eleinte szégyelltem, hónapokig nem beszéltem senkinek róla, de akkor még rá tudtam venni magam minden reggel az elindulásra. Ezért is kezdtem most írni,  beszélni róla, hogy azok, akik szoronganak ilyen olyan lelki nyavalyáik miatt kapjanak egy kis támpontot, hogy nem szégyen beszélni róla, mert talán könnyebb lesz a gyógyulás.

Minden bejegyzéssel egy kicsit többet mesélek a problémákról, jó és rossz élményekről, közben kutatom az okokat és a megoldásokat.

2021-et írunk, és többé-kevésbé békés egymásmellett élést folytatunk én és pánikom.