Julcsanapló 5. rész
Sziasztok Kedves Olvasók!
Anyut valaki megkérdezte, hogy milyen velem az a bizonyos hómofisz (home office). Ezzel csak két probléma van: mi az és engem miért nem kérdeznek róla? Az hamar kiderült, hogy az a hómofisz, amikor anyu váratlanul otthon marad egy sima hétköznapon és még többet nyomogatja a számítógépét, telefonál és fel-alá mászkál. Én viszont meg vagyok róla győződve, hogy ha már otthon van, akkor velem kell foglalkoznia. Azt hiszem ebben nem értünk egyet. Ő mondogatja, hogy "Julcsa, így nem tudok dolgozni", "Majd később pocisimizünk", de a legfelháborítóbb, amikor azt mondja, hogy egy rendes macska ilyenkor alszik. Hiába nyávogom vissza neki, hogy normális esetben ilyenkor el szokta hagyni a lakásomat, hogy én csendben és nyugalomban pihenhessek. De ha már itthon csücsül, akkor a rendes rabszolgaként illene szépen, szorgalmasan simogatnia a puha, bolyhos pocakomat. Erre még nevelnem kell. A régi szabályokat kicsit szigorítottam, mert nagyon nehezen tudtam időben ágyba parancsolni, így az "alvásidő van" című magánszámomat már korábban kezdem előadni, lehetőleg nagyon kétségbeejtően és hangosan, hátha besegít a szomszéd is, ha elunja a műsort.
Én nem tudom, hogy más rabszolgák is ilyenek-e, de anyu folyton pakol és keres, ezt a kettőt sűrűn válogatja, és tőlem kérdezi, hogy nem tudom hová tette ezt vagy azt, pedig most volt a kezében, és sopánkodik, hogy most már ez nem mehet így tovább és átrendezzük a dolgokat, mert a fejét fogja elhagyni. És ha nem keres, akkor, fűz, varr, fotóz (persze engem is, remélem jól látszik rajtam az öröm).
Hétvégéken már kezdi megérteni, hogy nem ő dönt, és majd én megmondom, hogy dolgozhat-e, este meddig szabad tévézni, mennyit foglalkozhat az zöld izékkel, amiből csak a cicafű hasznos, nem tudom miért öntözgeti a többit.
Hát így éledegélünk mi járvány idején.
Puszi, Julcsa
Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg bátran! :)
Köszönöm!
Ezt a bejegyzést 2015-ben írtam egy másik blogban, kicsit csiszolok rajta, de lényeg változatlan. Egy darabka Kunigunda születésének történetéből. Azóta sokminden történt, sokmindent megtapasztaltam de az alábbiak is a részemet képezik. 
Eredetileg meglehetősen hosszú címet akartam adni a blognak, de másként alakult.
Csak egy vagyok, de vagyok. Nem tehetek meg mindent, de valamit igen. S mivel mindent nem tehetek, nem tagadom meg azt a keveset, amire képes vagyok. 
Nos, én azt mondanám, hogy a pánikbetegség olyan erős lelki fájdalom, amely végül testi fájdalomként nyilvánul meg. A szorongás olyan mértéket ölt, hogy az agynak nincs... hát jobb szó híján azt mondom, nincs elég... sávszélessége, hogy feldolgozzon minden információt. A tűzfal leomlik, hogy úgy mondjam. Eláraszt minket a szorongás. (Fredrik Backman író)
Valószínű, hogy az emberek nagy része szívesen lenne jó, vagy legalább is mérsékelné rosszaságát, ha módjában állna. Sajnos, a jósághoz nagyon sok nyugalom kell és gondtalan élet. Ilyesmivel ma alig találkozunk. Az emberek egy részének van valamije - ezek azért nem lehetnek jók, mert meg akarják védeni azt, ami az övék, illetve amit az imént szereztek. A többi embernek semmije sincs. Ezek igyekeznek szerezni valamit, ha mást nem, hát "egzisztenciát". Ezer ember pontosan ezer vetélytársat jelent. Tehát ezer olyan embert, aki másirányú elfoglaltsága miatt, sajnos, nem ér rá jósággal foglalkozni. Bálint György (magyar író, kritikus, műfordító)
Ha egyszer azt mondod, hogy ekkor meg ekkor ott leszel valahol, és mégsem vagy ott, akkor csak egy mentséged lehet. Valami szörnyűséges dolog történt és elpusztultál. Mert, ha még élsz, csak egy kicsikét is, akkor is hírt adsz valamiképpen, hogy miért nem lehetsz ott, ahol várnak reád. Mert az emberi élet legdrágább kincse az idő, nem lehet pótolni semmivel. S aki másokat várakoztat, az időt lop el tőlük. Ha csak pénzt lop el másoktól, azt jóváteheti. De az ellopott időt nem lehet pótolni semmivel. (Wass Albert erdélyi magyar író és költő)
Ha valaki például végigsétál egy nyári estén egy üdülőfalu főutcáján és boldog embereket lát kéz a kézben sétálgatva vagy vidáman fagylaltozva, akkor könnyű azt hinnie, hogy a többiek boldogabbak, produktívabbak, jobban szeretik egymást; s ilyenkor esetleg elcsügged az ember. Pedig az emberek éppen az ilyen helyzetekben mutatják a legjobb arcukat, ha viszont rosszul megy a soruk, akkor elrejtőznek és igyekeznek láthatatlanná válni. Ne feledjük, hogy az emberekről nyert benyomásaink többnyire ilyen szűrőkön keresztül jutnak el hozzánk, és egyáltalán nem véletlen, ahogyan az embereket és az állapotukat észleljük. Helyrebillentheti a realitásérzékünket, ha olykor megpróbáljuk megbecsülni, hogy körülöttünk az emberek hány százaléka lehet rossz passzban vagy szenvedhet ilyen-olyan betegségben. (John Allen Paulos amerikai matematikus)