365/16. Napi idézet
Indulj el, és ne állj meg! Ha az első lépések kicsik és esetlenek, akkor se add fel, menj tovább és nyújtsd meg őket, amennyire csak lehet, mindaddig, amíg az apró lépéseket fel nem váltják a hosszú, magabiztos, határozott léptek! Légy önmagad jószívű és támogató mentora! Ha esetleg elakadsz, hagyj időt magadnak, rendezd a soraidat, de mindenképp folytasd az utat! Képzeld azt, hogy egy jóbarát, vagy egy szeretett személy felkészítésében veszel részt, és bánj úgy magaddal, ahogy vele bánnál, ha a helyedben lenne! A legjobb edzők türelmesek, megértők, képesek megbocsátani és inspirálják a tanítványaikat. Legyél saját magad edzője, lelkesítsd, és ünnepeld magad a partvonalról! (William Pullen brit származású pszichoterapeuta)
Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg bátran! :)
Köszönöm!
Fotó: William Pullen Twitter profilja.
A jó szó, a mosoly, a kedvesség pénzembe nem került. Az emberben ott szunnyad ez a feneketlen kincsesbánya, amelyből vég nélkül adhatna a másiknak, a családnak, az országnak, a világnak, amellyel egy egészen más tudatszint felé indulhatnának tovább. Eltagadjuk ennek a végtelen kincsesbányának a létét, amikor azt gondoljuk, nem adhatok, nem adhatok, nekem sincs elég. Nemcsak pénzem nincs, gondolatom sincs, szeretetem sincs, humorom sincs, együttérzésem sincs, mosolyogni sem tudok, reményt és hitet adni sem tudok. Eltagadjuk saját gyógyító képességeinket, ha azt kérdezzük, mire menne vele, mi közöm hozzá, mi közöm nekem ahhoz, hogy ott mi történik, mikor itt is annyi a szenvedő? (Tisch Ferenc író)
Őszintén szólva korábban nem sokat törtem a fejem a tisztességről, az nekem mindig valami természetesen jó dolog volt. Tisztességesnek lenni azt jelenti, gondoltam, hogy tekintettel vagyunk másokra, akkor is, ha éppen nem okvetlenül van hozzá kedvünk, tehát: a villamoson átadjuk a helyünket az idősebbeknek, még ha mi magunk fáradtak vagyunk is; meglátogatjuk beteg barátunkat, még ha nem érünk is rá; nem tolakodunk előre a sorban, még ha sietünk is; elmegyünk egy temetésre, hogy lelki támaszt nyújtsunk a hátramaradottaknak, még ha éppen nincs is nagy kedvünk hozzá... első megközelítésben például ilyen egyszerű dolgokat jelent a tisztesség. (Axel Hacke német újságíró)
Most azonban évek óta először mintha egy aprócska szikra csillant volna föl. Olyan érzésem áradt szét bennem, mintha valamilyen jelentős esemény várna rám, mintha valami idevezérelt volna. Többre vágytam, csak éppen nem tudtam, miből. Valami olyasmit szerettem volna átélni, mint fiatalabb koromban. Azt a megfoghatatlan érzést, aminek már kezdetén érezni a csíráját, ahogy sugárzó melegséggel töltött el. Aztán felismertem mi ez - a remény. A reményre vágytam. (Catherine Barry író, újságíró)
Az igazi Nőt a férfi engedi élni. Mert a Nő ugyanúgy ember. És Társ. A férfi társa. Mindenben. Mindent megtehet érte: moshat, főzhet, takaríthat - de nem azért, mert ez a dolga. Hanem szeretetből. Szeretetből, amit a férfi észrevesz, és viszonoz. Talán mos, főz, takarít - vele együtt. Vagy csak egyszerűen nem vár el mindent tőle. Nem teszi szóvá, ha nincs kész időre az ebéd, vagy kicsit gyűrött az ing. Mert nem ez legfontosabb számára. Nem az ebéd, nem a tárgyak, nem a külsőség. Hanem a Társ. A Nő. Az igazi. (Csitáry-Hock Tamás újságíró, kommunikációs szakember)
Az embernek néha bele kell vágnia olyasmibe, amit helyesnek érez - azzal vége. Úgy értem: amiről a szíve azt súgja, hogy meg kell tennie. És ha utána elkezd rágódni a dolgon, és úgy érzi, megfeküdte az agyát, amit művelt, úgy, mintha a gyomrára ment volna, olyankor megbánja, és azt képzeli, rosszul tette. (...) Csak épp az nem jut az emberek eszébe, hogy nem a szívükben kellene kételkedniük, hanem éppenséggel ezekben a kétségekben. (...) Arról pedig, amit az ember szíve rejt - a legjobb nem beszélni. (Stephen King)
teljesen elfáradok, mire sikerül ágyba terelnem. Megint van valami történés a világban, de azt mondta, hogy a kajám, nasim és almom nincs veszélyben, tud venni nekem mindent. Viszont tegnap este a fejéhez kapott, hogy jaj a csomagolóanyagok! Azt próbálta megfejteni, hogy majd tud-e borítékot meg dobozkát venni a kis cuccokhoz, amivel mindig bíbelődik. Nem tudta eldönteni, így ma reggel elviharzott és egy nagy szatyorral jött haza. Ja, ott tartottam, hogy mostanában nem bírok vele. Képzeljétek, ma kutyamintás sálakat fotózott. 
Kutyamintásat! Amikor megjöttek a cicás sálak, akkor megállapítottam, hogy egyik cica sem olyan szép mint én és annyiban hagytam. Pakol, zörög, vasal, fotóz és sóhajtozik, hogy mennyi képet csinált már megint. 
Oda is mentem megnézni, hogy mégis mi tart annyi ideig. Gondoltam, szólok, hogy meg kéne tanulni fotózni, de félek, hogy rajtam akar majd gyakorolni, pedig így is pont éppen elégszer próbál megörökíteni, azt is lefotózta, ahogy felügyelem a munkát. Szóval a sálakat lefotózta, de azt a két cicás karkötőt, amit tegnap csináltunk, azt bezzeg még nem, pedig azok majdnem olyan szépek, mint én. Holnap korán kel, mert hétfőnként valami megbeszéléssel kezdődik neki a hét ott, ahol akkor dolgozik, mikor nem itthon zörög. Azt hiszem lassan neki is kezdek a feladatnak, mert még be kell fejeznünk a könyvet is.
"A siker gyakran csak a nagy számok törvényének engedelmeskedik. Aki meg akar nyerni egy versenyt, induljon sok versenyen. Aki meg akar kapni egy állást, jelentkezzen minél több állásra. Aki főszerepet akar egy darabban, az menjen el minél több meghallgatásra. (...) Ahogy növelhetjük a lottón a nyerési esélyeinket, ha egyszerre több szelvénnyel játszunk, úgy az is biztos, hogy sokkal nagyobb eséllyel kapunk meg egy vágyott szerepet, ha újra és újra próbálkozunk. (
"Reggel ébredsz, fölkelsz, kinézel az ablakon. Minden a helyén van: fák, bokrok, virágok, ragyog a kert, mindent fénnyel áraszt el a nap, mely, mi sem természetesebb, ma is világot ad, pirkadattal ad jelt a kakasoknak, hajnali fénnyel töri át a rétek fölött libegő párát, és derűssé teszi az ébredező halandókat. Derűs leszel te is, fölragyog a szemed, beleborzongsz a gyönyörűségbe. Este kószálsz egyet, beleballagsz a végtelenbe, és elmerülsz a csillagok sziklatengerében. Kísérőnkre, a holdra veted a szemed, és talán ekkor, ebben a hátborzongató, szívbemarkoló látványban gyönyörködve egyetlen pillanatig a csoda és a mindenség részévé válsz. De vajon átéled-e, képes vagy-e átélni a pillanatot? A pillanatot, melyben eljut a tudatodig: létezem. Benne vagyok a pillanatban. Bennem jött létre a pillanat. Megfogott, megkaparintott, eggyé lettünk. Elementáris erővel hat rám. Elvarázsol. Bűvöletben tart. Észreveszem, hogy létezem. Hogy részese vagyok e földi csodának. Itt lehetek a mesebeli, szó szerint egyszeri földön, és emberként élhetem meg ezt a rendkívüli pillanatot, élő, gondolkodó, szépre és jóra érzékeny emberként lehetek részese ennek a pillanatnak. Átfut az agyamon: halandó vagyok. Mindezt látom, láthatom, amíg létezem, aztán mintha elvágták volna. Halandó vagyok, véges az élmény, gyufalángnyi, sercenésnyi, szikravillanásnyi a pillanat. (Nagy Bandó András)"
Ha egy problémára találunk egy megoldást, annyira boldogok vagyunk, hogy el sem tudjuk képzelni, létezhet annál "jobb" vagy "egyszerűbb" megoldás is. Megvan a "válasz", ez nekünk bőven elég. Már lépünk is tovább a következő problémára. Lehet, hogy ez az emberi természetből következik, de az is lehet, hogy iskoláskorunk csökevénye, amikor egyetlen lehetséges megoldás volt, és ha ezt megtaláltuk, mehettünk tovább. A valóság azonban sajnos bonyolultabb, mint a tankönyvekben található feladatok. Edward de Bono (máltai orvos, pszichológus, író és tanácsadó)