Olyan gyönyörű ez a hétvége, annyira igazán szép ősz van, hogy kerestem egy ősz mesét hozzá.

Zelk Zoltán: Őszi mese

Egy magas fa legfelső ágán élt a kis falevél. Mostanában nagyon szomorú volt. Hiába jött játszani hozzá a szellő, csak nem vidult fel.
– Miért nem hintázol velem? – kérdezte a szellőcske. – Láttam, most mindig egy kismadárral beszélgetsz. Ugyan, mennyivel mulatságosabb ő nálamnál? No, de találok én is más pajtást! 
A falevél erre sírva fakadt. 
– Ne bánts, szellőcske, tudhatnád, mennyire szeretlek, és láthatod, milyen szomorú lett a sorsom. Azelőtt reggelenként arany napsugárban fürödtem, és fecskesereg köszöntött vidám jó reggelt. Most se napsugár, se fecskék. Hová lettek, miért hagytak el? Nézd az arcom, a nagy bánattól egészen megöregedtem, már ráncos is, az esőcseppek naphosszat elülhetnek benne! 
A szellő megsajnálta a falevelet. Megsimogatta, vigasztalta, de az zokogott, hogy leszakadt az ágról, és hullt a föld felé.
Nem baj, ha meghalok – gondolta – úgysem ér már semmit az életem. 
De a szellő nem hagyta kis barátját: szárnyára vette, s azt mondta:
– Oda viszlek, ahová akarod! Merre repüljünk?
De a falevél bizony nem tudta.
Éppen akkor egy kismadár szállt a fára. Csodálkozott, hogy nem találta ott a falevelet; máskor már messziről integetett neki, alig várta, milyen híreket hoz.
– Ott van a kismadár – ujjongott a falevél, – akivel beszélgetni láttál. ő megígérte, hogy hírt hoz a fecskékről, talán már tudja is, merre kell utánuk menni!
Odarepültek hát hozzá. A kismadár elmondta, hogy egyik pajtása látta, mikor a fecskék összegyűltek s elhatározták, hogy itt hagyják ezt a vidéket, s elindulnak tengerentúlra. Azt beszélték: ott mindig aranyos napsugár ragyog.
– Menjünk utánuk – könyörgött a falevél.
A szellő nem kérette magát. Szálltak hegyen-völgyön, erdőkön, mezőkön, míg csak a tengerhez nem értek. Azon is átszálltak, mikor egy fecske suhant el mellettük. Rögtön észrevette a kis falevelet, aki több társával együtt olyan kedves házigazdája volt. Örömében gyorsan összehívta a fecskéket; de mire odaértek, a falevél már nagyon fáradt volt. A fecskék szépen rátették a csillogó tenger hátára. Ott himbálódzott a ragyogó napsütésben. A fecskék énekeltek, a napsugár mosolygott, a szellő duruzsolt.
– Most már boldog vagyok – sóhajtotta a kis falevél, aztán álomba ringatta a tenger.

Vannak egészen érdekes világnapok, amit kevésbé tartunk számon. Ilyen a Posta Világnapja is, pedig ha belegondolunk, hogy még ma is mennyi minden kötődik a postához (hogy saját példánál maradjak, a megrendelt, megnyert holmik többségét postán juttatom el a vásárlóhoz), valóban megérdemelnek egy saját világnapot.

Találtam egy cikket a magyar posta történetéről dióhéjban, amit némileg zanzásítva, a száraz részeket kicsit megnyírva és interneten gyűjtött képeslapokkal és bélyegekkel illusztrálva, közreadok.

A királyok üzeneteit és az államügyekkel összefüggő híreket udvari futárok, lovas hírnökök hozták-vitték. Külön magánfutárok szolgálták a főurakat, a városokat és az egyházi méltóságokat. A köznép vándorkereskedőkre bízta üzeneteit. A 14. századtól híres volt például a debreceni, szegedi, temesvári marhakereskedők (mészáros céhek) postaszolgálata.

A lovas levélvivő futárok mellett fokozatosan alakult ki a személy-, csomag- és pénzszállítás. Mátyás király 1464-ben a fontosabb útvonalakon kocsiposta-hálózatot állíttatott fel személy- és csomagszállításra. Ehhez a Kocs községben gyártott könnyű, gyors utazószekereket használták (a település nevéből ered a kocsi szó).

 A török hódoltság alatt a szegedi marhakereskedők különleges kiváltságokat élveztek annak fejében, hogy a nehezen járható, veszélyes, nádas, mocsaras Alföldön ők szállították a török udvar postai küldeményeit Szeged és Buda között. 

1526 után, a három részre szakadt ország Habsburg uralom alatt lévő területén az osztrák udvar által kinevezett főpostamester, Taxis Mátyás szervezett új, központosított postahálózatot. Egyre több postaállomás nyílt, élükön postamesterekkel. A posta nyelve német volt, a postamesterek szintén. Erdély területén ugyanebben az időben jól működő fejedelmi postahálózat létesült. Lóháton és szekéren hordták a leveleket, csomagokat, aranyat. Az erdélyi országgyűlés 1634-ben törvénybe iktatta a levéltitok védelmét.

 II. Rákóczi Ferenc fejedelem a kurucok ellenőrzése alatt álló országrészen jól szervezett postahálózatot hozott létre. Postája hadi és igazgatási célokat szolgált, személy- és levélszállítást is végzett, igénybe vehető volt magáncélokra is . A Rákóczi-szabadságharc (1703-1711) bukása után a Habsburg birodalom fejlett postahálózatot épített ki Magyarország területén. A posta állami közintézményként működött, a levélszállítást állami monopóliummá nyilvánították. A postaállomásokat Bécsből irányították. Mindenütt kötelező volt a német nyelv és a császári címer használata. Mária Terézia uralkodása idején, 1752-től a főbb postautakon a levélpostától független, menetrend szerint közlekedő postakocsi-járatokat vezettek be (delizsánsz). A postakocsi  utasokat, pénzt és csomagokat szállított. 

 1848-ban a független magyar kormány felállította a magyar állami („álladalmi”) postát. Klauzál Gábor miniszter elrendelte a magyar nyelvű címertáblák, pecsétnyomók és a magyar nemzeti színek használatát.

 Kossuth Lajos felkérésére Than Mór festőművész postabélyeget tervezett. Kiadására a hadi események alakulása és a szabadságharc bukása miatt nem került sor, pedig ezzel hazánk ötödik lehetett volna a világon a postabélyeget bevezető országok sorában.

(A világ első hivatalos, felragasztható postabélyegét 1840-ben adták ki Nagy-Britanniában, Rowland Hill ötlete alapján.)

 A szabadságharc bukása után a posta ismét osztrák fennhatóság alá került. Hivatalos nyelve és alkalmazottainak többsége újra német lett. 

 A postaszolgálat jelentősen fejlődött. Bevezették a postabélyeget , a levelek házhoz kézbesítését a városokban, a nyilvános távírószolgálatot, a vasúti mozgópostát.

1867. május 1-jén a magyar postaszervezet kivált az osztrák postából, és Magyar Királyi Posta néven önálló nemzeti közintézmény lett. Gervay Mihály főpostaigazgató elrendelte a magyar nyelvű címertáblák, pecsétnyomók, bélyegzők és a koronás postakürt használatát. A magyar postabélyegeket 1871-ig még Bécsben nyomatták (Magyarországon ekkor még nem volt alkalmas nyomda). 1869-ben a magyar és az osztrák posta adta ki a világ első postai levelezőlapját. 1874-ben Gervay Mihály is aláírója volt Bernben az Egyetemes Postaegyesület alapító okiratának. 

Baross Gábor miniszter 1887-ben egyesítette a postát és a távírdát, 1888-ban pedig államosította és a posta szervezetébe integrálta a telefonszolgáltatást, valamint elindította az első magyar nyelvű posta- és távírdatiszti képzést. A levélhordókat, táviratkézbesítőket kerékpárral látták el. Pesten a levélgyűjtők 1900-ban motoros triciklit, 1904-ben pedig – a világon elsőként – gépkocsit kaptak a munkájukhoz. A Magyar Királyi Posta ebben az időben Európa élmezőnyébe tartozott.

A századforduló táján kibontakozott a falvak és tanyák postai ellátásának fejlesztése (tanyai levélgyűjtő helyek 1894-től, faluzó levélhordók 1900-tól, postaügynökök 1901-től). Tanítók, papok, falusi intézők mellékállásban végeztek postai szolgáltatást. 1914-ben már 655 levélgyűjtőhely és 1293 postaügynökség működött a 4751 állami postahivatal mellett. A vidéki városokban üzleteket, trafikokat bíztak meg küldeménygyűjtéssel és kezeléssel.

 Az első világháború alatt tábori postaszolgálatot állítottak fel. A Trianoni békeszerződés következtében a szomszédos államokhoz került a postahelyek 60 %-a és öt postaigazgatóság. 1920-ban a temesvári és a nagyváradi igazgatóság helyett Szegeden és Debrecenben létesült új postaigazgatóság. 

  1950-ben a Magyar Posta az államtól kizárólagos jogot kapott a hírlapterjesztésre. 1957-ben kezdődött a televízió- és az ultrarövid-hullámú rádióműsor-sugárzás. A postaszállítás gerince továbbra is a vasút volt.  Az 1960-as években a nagy bérházakban csoportos levélszekrényeket szereltek fel. Korábban a legfelső emeletre is ajtóig vitték a kézbesítők a levelet, pénzt, hírlapot. 1973-ban bevezette a Magyar Posta az irányítószámokat. 

Forrás: http://tinyurl.hu/3NbY/

Ez is egy költöző blogbejegyzés, korábban már máshová kiraktam, de most ide költözik.

Azt már tudjátok, hogy szeretek ékszereket készíteni, és érdekelnek a kövek gyógyhatásai is (és rengeteg más dolog, de erről később) így most a mesém a hegyi kristályokról fog szólni, de szeretnék még mesélni majd a tigrisszemről, az ametisztről, a füstkvarcról vagy az aventurinról.

A görögök azt tartották erről a kőről, hogy a hegyikristályok az Alpok magas csúcsainak dermesztő hidegében felolvaszthatatlan jéggé fagyott vízből keletkeztek. Ezért nevezték el az ásványt kristallosnak, azaz jégnek. Minden ember lelkitársa és a legismertebb gyógykövek egyike. A tökéletesség, tisztaság és a szeretet szimbólumának is tartják. Fokozza az összes többi kő hatását, erősíti a test összes funkcióját és kiegyensúlyozó hatást gyakorol a lélekre.

Szeptember 30-án van a népmese napja. Idén immár X. alkalommal ünnepeljük szeptember végén, a Kisbaconban született Benedek Elek tiszteletére.

Gondoltam hozok egy rövid kis mesét mára ebből az alkalomból.

Rókáné komámasszony fülönfüggője 

 Rókáné komámasszonynak volt egy fülbevalója, s az egyszer fennakadt egy vadrózsabokor ágán. Azt mondja Rókáné:

 - Rózsabokor, add vissza a fülönfüggőmet!

 - Nem adom, bíz én!

 Továbbment Rókáné komámasszony, s találkozott a tűzzel. Azt mondta neki:

 - Tűz, égesd meg a vadrózsabokrot! Vadrózsabokor nem akarja visszaadni a fülönfüggőmet.

- Nem égetem biz én!

Továbbment Rókáné komámasszony, s találkozott a vízzel Azt mondta neki:

- Víz, oltsd el a tüzet! Tűz nem akarja megégetni a vadrózsabokrot, vadrózsabokor nem adja vissza a fülönfüggőmet.

- Nem oltom biz én!

Továbbment Rókáné komámasszony, s találkozott az ökrökkel. Azt mondta:

- Ökör, idd meg a vizet! Víz nem akarja eloltani a tüzet, tűz nem égeti meg a vadrózsabokrot, vadrózsabokor nem adja vissza a fülönfüggőmet.

- Nem iszom biz én!

Tovább ment Rókáné komámasszony, s találkozott a farkassal. Azt mondja neki:

- Farkas, edd meg az ökröt! Ökör nem akarja meginni a vizet, víz nem oltja el a tüzet, tűz nem égeti meg a vadrózsabokrot, vadrózsabokor nem adja vissza a fülönfüggőmet!

Azt mondja erre az ökör:

- Mintsem a farkas megegyen, inkább megiszom a vizet!

Azt mondja erre a víz:

- Mintsem az ökör megigyon, inkább eloltom a tüzet!

Azt mondja erre a tűz:

- Mintsem a víz eloltson, inkább megégetem a vadrózsabokrot!

Azt mondja erre a vadrózsabokor:

- Mintsem a tűz megégessen, inkább visszaadom Rókáné komámasszony fülönfüggőjét.

Vissza is adta. Rókáné komámasszony azon nyomban felaggatta a fülére, és vidáman odábbállt. Itt a vége, fuss el véle!

Szívesen használok szimbólumokat és nemes köveket az ékszerek készítésénél. Az egyik kedvelt szimbólum a Fatima keze néven ismert kinyújtott tenyér, más nevei: hamza (eseteg hamsza), isten keze, most erről írok egy kis összefoglalót.

Összegyűjtöttem, hogy milyen tulajdonságokat társítanak hozzá, és honnét eredeztetik.

 Általában a hamza szimmetrikus, egy-egy hüvelykujjal mindkét oldalán, ezáltal nem az anatómiai tenyér mintát követi.

Számos kultúrában megjelenik a Fatima keze szimbólum, mely jótékony erejéről és pozitív jelentéséről ismert.  Az iszlámban a Fatima keze talizmán a jobb kezet - amelyet az erény kezeként emlegetnek - jeleníti meg. Az öt ujj Fatima - Mohamed próféta lánya - családját jelképezi, illetve tágabb értelemben az iszlám öt pillérét szimbolizálja. A zsidó és arab hagyományokban elterjedt védőamulett a szemmel verés ellen. Mirjam kezének és Hamsának - ami ötöt jelent - is nevezik. A nyitott tenyér közepében egy szem található, arra utalva, hogy az amulett képes visszaküldeni az ártó szándékot a feladónak. A szóbeszéd szerint di Cagliostro gróf, a 18. századi itáliai orvos és alkimista fedezte fel újra ezt az ábrát. Az ő nevéhez kapcsolódik a Fatima keze számmisztikai orákulum. Ekkoriban kezdték el újra jóslásra és sorselemzésre használni ezt a misztikus ábrát, amely mindenkinek megmutatja a sorsát.

Régészeti bizonyítékok támasztják alá, hogy a lefele néző hamzát egyes területeken az emberek úgy használták, mint védő amulett még azelőtt, hogy a monoteista vallás követői tették volna. Univerzális jelképe a védelemnek, a nyitott jobb tenyér jel még a mezopotámiai műalkotásokon előfordul a Mudra-ban is. Az isteni védelemnek szimbólumai, amik a kéz jelképén alapszanak, magába foglalják Venus (vagy Aphrodité) és Mária kezét, amelyeket arra használtak, hogy megvédjék a nőket a negatív hatásoktól a növekvő termékenység, szoptatás, az egészséges terhesség és a gyenge szervezet megerősítése alatt.

Egyes területek úgy vallják, hogy Hamza és Mano Pantea «két ujj» amulettek összeköttetésben állnak, de az utóbbit főként az ősi egyiptomiak használták.

Ebben az amulettben a két ujj Íziszt és Oziriszt szimbolizálják, a hüvelykujj pedig a gyereküket. «Két ujj» a szülők szellemének előhívására volt használatos, hogy megvédjék a gyereküket. 

A hamza útja a héber kultúrában és az elterjedése főként a héber közösségekben (Szefárdok és Mizrahimok) figyelhető meg, hála a használatának az iszlám vallásban. A hamzát a zsidók vették fel és használták, az iszlám világban, és a keresztények között is elfogadhatóvá vált, mint szerencse hozó, de a négy leghatékonyabb rontás elleni szimbólum között is számon tartják. Kulcstartóként, nyakláncként vagy fülbevalóként is használható, de ha az ajtó fölé tesszük, akkor is hatásos.

A többi rontás elleni szimbólum a Feminán olvasható.

Én többnyire fülbevalókon helyezem el ezt a motívumot, igyekszem különleges gyönggyel kombinálni, a felső képen egyedi, kézzel festett gyöngyöt választottam az ezüst színű medálhoz (ez névnapi ajándéknak készült) az alsó képen a bronz medált meleg színű elemekkel társítottam.

Források:

http://hu.wikipedia.org/wiki/Hamza

http://terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/hamsza.html

Sziasztok!

Megígértem, hogy elmesélem, hogy hogyan lett belőlem fővárosi mókus.

Vidéki mókusként láttam meg a napvilágot, egy kis faluban születtem, 5 testvérkém volt. Amikor már nagyobbak lettünk, a gazdik elkezdtek nekünk családot keresni. Először három bátyám költözött el, és és két hugicám még otthon maradtunk. Egyik vasárnap szóltak a gazdik, hogy fővárosi mókus leszek, költözni fogok én is. Nagyon izgatott voltam, de másnap már indultunk is, beraktak egy kis szállító dobozba, némi mogyorót is raktak mellém az útra, ha megéheznék. Egy kis autózás után egy nagyon nyüzsgő, zajos forgalmas helyen kerestük az új gazdit. A lánygazdi várt rám. Én már félig-meddig szundikáltam (a mókus alvásidő korán kezdődik).

A régi gazdik meséltek a kedvenc kajáimról, a mozgásigényemről, a huzatérzékenységemről meg ilyenek. Nem kaphatok semmi olyat, ami "K" betűvel kezdődik (káposzta, karalábé, karfiol). Szükségem van fehérjére szerintük, amit sajtból, joghurtból, tojásból kaphatok meg. A sajtnál azért kicsit csodálkoztam, hát nem vagyok én egér, nem szeretem a sajtot. Gondoltam, nem baj, hadd meséljenek, majd megtanítom az új gazdit arra, hogy mit szeretek.

Az új gazdi átvett és bementünk egy nagy épületbe (kiderült, hogy egy bevásárló központ). Lestem ki a kis utazó ketreckémből, néztem a sok-sok embert és az a sok-sok illat és szag... Nem győztem szimatolni. Bementünk egy kisebb helyiségbe, ahol csak hölgyek voltak. Ránéztek a ketrecre és szépen, egy vonalban közelebb húzódtak a falhoz. Ezt nem értettem. (Női mosdó, fehér apró rágcsáló - a többit nem nehéz kitalálni (Lánygazdi közbevetése)).

Aztán egy nagyon zajos és egy kevésbé zajos izén utaztunk. Az elsőre azt mondta az új gazdi, hogy ez a metró másodikra pedig azt, hogy ez a villamos. Azon sokat utaztunk, el is aludtam, csak akkor néztem föl, amikor nagyon rázott. Olyankor mondta a gazdi, hogy nyugodtan aludjak tovább. Érdekes volt, mert ilyeneket eddig nem láttam, de többnyire aludtam. A villamoson volt egy kedves lány, aki szemben ült velünk és nem pánikolt tőlem, hanem kedvesen rám mosolygott.

Végül hazaértünk, megkaptam a lakosztályomat. A lánygazdi egy puha anyagot rakott be ágynak, de összehajtogatva! Gondoltam, hát ez sem látott még mókust aludni. Megnéztem mi a vacsora (vegyes magokat kaptam, kedvemre csemegézhettem), amíg ettem a gazdi elmászkált valamerre. Mire visszajött rendes mókuságyat csináltam a kendőből és az alomból és már be is bújtam, hogy kipihenjem az utazást.

Hát így lettem budapesti mókus.

Nagyon egyszerű és gyors elkészíteni, de látványos eredményt érhetünk el.

Amire szükségünk lesz:

néhány szép füles gomb (régi ruháról, vagy bármelyik rövidáru boltból)

gyűrűalap a gombbal harmonizáló színben (hobbiboltokban kapható)

ragasztópisztoly és fogó (barkácsboltok)

Bekapcsoljuk a ragasztópisztolyt, hogy előmelegedjen, közben a fogóval lecsippentjük a gomb fülecskéjét.

Ez után csöppentünk egy kevés ragasztót a gyűrűalapra és rányomjuk a gonbra, körülbelül a közepére. Az összeillesztésnél vigyázzunk, mert a folyékony ragasztó nagyon forró, könnyen megégetheti a kezünket. Néhány percig kell csak várnunk, amíg a ragasztó megszilárdul és már készen is van az új, egyedi gyűrűnk.

Ha már Picur elkezdte a blogot, én is írok végre néhány sort. Most nem kezdem el az elejétől, hogy hogyan és mikor kezdődött nálam az alkothatnék. Évek óta gyűjtöm is a különböző leírásokat, fotókat, ötleteket. Úgy tervezem, hogy több korábbi blogjaimat összevonom majd itt, és a gyűjteményem egy részét veletek is megosztom.

A legfrissebb kedvencem az alkotás terén a gyöngyfűzés lett, az első néhány karkötő sikerén felbuzdulva újabb és újabb darabokat készítek. Gyűjtögetem a mintákat, de valahogy mindig kicsit átalakítom őket.

Például egyik darabom ebből a mintából indult ki ( a http://beadsmagic.com az egyik remek kis mintaforrásom).

Meglehetősen apró gyöngyökből kezdtem el fűzni, mert egy finom, kecses darabot szerettem volna készíteni. Sikerült is egy alig 1 cm széles karkötőt készítenem csiszolt gyöngyök, ezüstszínű golyócskák és némi kásagyöngy felhasználásával.

Íme az eredmény:

 Legközelebb egy régebbi bejegyzést hozok arról, hogy hogyan lesz a gombból gyűrű.

Sziasztok, Picur vagyok, egy csíkos tibeti mókus. Fiatal korom ellenére már nagyon segítőkész vagyok és gondoltam, hogy ha a gazdi mindig csak halogatja a blog elkezdését, besegítek neki. Szerintem hetek óta tervezgeti, hogy mit hogyan csináljon, meg azt, hogy a többi korábban megírt ilyen-olyan alkotását is felrakja majd ide,  de még nem sokra jutott.

Nem túl rég élek a mostani gazdikkal, de azt megfigyeltem, hogy ezek olyan emberek, akik állandóan bütykölnek valamit, de persze kora reggel, amikor a legjobb az idő egy kis mókussétáltatásra, alszanak. Valamelyik vasárnap is úgy kellett kikövetelnem a reggeli dinnyémet, pedig már majdnem hét óra volt!

  A lánygazdi mondjuk szórakoztatóbb, mint a fiú, már csak azért is, mert sok-sok apró mindenféléje van. Azt szeretem nagyon, amikor az általa varródoboznak nevezett több fiókos izét kinyitja. Abban annyi izgalmas dolog van! Mindenféle szalagdarabok, rengeteg színes fonal, gombok, horgolt virágok. Bár a gombokkal már meggyűlt a bajom, mert némelyikük teljesen úgy néz ki, mintha fából lenne, de mégsem. Beleharaptam, de el is dobtam. A szalagok kiszámíthatatlanok, egyik olyan hosszú, hogy nem bírom kicibálni a dobozból, a másik meg fikarcnyi és az nem olyan vicces. Egyébként legtöbbször mindenféle gyöngyökkel és apró kis fityegőkkel bíbelődik, és főleg erről akar mesélni nektek a blogjában. Meg a kövek hatásairól irkál, virágokat fotóz és engem, természetesen. A fiúgazdim többnyire a laptopját vagy a telefonját birizgálja, vagy mindkettőt egyszerre. Ő következetesen Pocoknak szólít, néha Cin-cinnek, pedig én tényleg mókus vagyok. Majd elmesélem, hogy hogyan idomítom a gazdikat, de most megyek egy kis dinnyemagot ropogtatni.