Előkerült néhány régi, elveszettnek hitt anyagom, közük néhány régi írásom is. Egyet most megosztok veletek, ami egy befogadott kutyus igaz története.

Lehet, hogy egy kicsit érzelgős lett, de sokat jelentenek számomra a régi emlékek, és az állatok. Jó lenne, ha még több Zsuzsit fogadnának be az emberek.

Úgy nyolc-kilenc éves lehettem, amikor megtaláltuk őt. Ő már akkor idősecske volt, de pontosan nem tudtuk mennyi idős is lehet, csak azt láttuk, hogy bájos, ragaszkodó és nagyon-nagyon elhagyatott. Még a nevét sem tudtuk. Rengeteg nevet kipróbáltunk, amíg egy orosz névre hallgatott: Zsucska (Bogárka). Ebből a névből kapta a magyar Zsuzsi nevet. Zsuzsira egy parkolóban bukkantunk. Ott üldögélt egyedül, elhagyatottan. Apám viccesen megkérdezte tőle, hogy beszáll-e hozzánk az autóba ő is. Zsuzsi gondolkodás nélkül beszállt. De még mielőtt bárki is gyerekrablásra, vagy más csúnya dologra gondolna, tisztázni szeretném, hogy Zsuzsi kisasszony egy törpespicc fajtájú fehér kutyus volt, két zsemleszínű folttal.

Ő volt az első nagy találkozásom a gazdátlan kutya fogalmával. Zsuzsi nem sokáig maradt gazdátlan, mert a járókelőktől megtudtuk, hogy csak néhány órával a mi érkezésünk előtt dobták ki szegény párát. Valószínűleg bennünk megérezte az állatok szeretetét, ezért szállt be olyan hirtelen az autóba. Ha ő bízott bennünk, hát mi hazavittük. Három-négy napig félelmében még agresszív és gyanakvó volt mindenkivel, aztán a maga vénkisasszonyos módján lassan ismerkedni kezdett a családdal. Végül úgy döntött, hogy a nagyszüleimet részesíti előnyben, hozzájuk költözik, de a társasági életben részt vesz nálunk is. Ez nem is volt nehéz, hiszen egy udvaron éltünk a nagyszülőkkel. Felvett egy-két számunkra érdekes szokást is, például sohasem hiányzott volna a család reggeli kávézásáról. Ha összejöttek a felnőttek a nagyszülők konyhájában, akkor Zsuzsi is elfoglalta a saját helyét a társaság közepén és a két mellső lábával kérte a reggeli kockacukrát. A másik az esti tévézés volt. Gyerekkoromban csak egy színes TV volt a családban, a mi nappalinkban így esténként itt gyűlt össze a család, persze Zsuzsi erről sem maradt volna le. A „megyünk tévézni” kijelentésre Zsuzsi bekísérte nagyanyámat a nappaliba, majd a film után szépen ki is kísérte, de közben el nem mozdult volna a nappaliból.

Nem kölyökkutyaként fogadtuk örökbe, de ragaszkodása, hálája az életéért minden képzeletet felülmúlt, csak egy dolgot nem bírt elviselni, ha egyedül maradt otthon, vagy az autóban. Félt, hogy újra egyedül marad, újra eldobják. Engem kicsi ölebszívének minden bátorságával védelmezett, akár az élete árán is megvédett volna. Egy nyáron látogatóba mentünk apám egyik régi barátjához, Zsuzsinkat is vittük, hogy ne árválkodjon otthon egyedül. Amíg apám és anyám bementek tisztázni, hogy mi bizony négylábú vendéget is hoztunk, addig mi a kutyával kint vártunk. A történet teljességéhez az is hozzátartozik, hogy akit meglátogattunk, az óriásnak is beillene, egy angyallelkű óriásnak, aki akkor is örömmel fogadott, kutyástul, mindenestül. Föl akart kapni, hogy szokása szerint így fejezze ki az örömét. Az addig csak csendben figyelő apró kutya ekkor ágyúgolyóként rontott a hatalmas embernek, mert kutyaszemmel ő úgy látta, hogy engem valaki bántani akar.

Mégis a legkülönösebb a kutya halála volt, mert ő nem megdöglött, egy családtag csak meghalhat. Zsuzsi nem tűnt betegnek, teljesen normálisan viselkedett, élte a megszokott mindennapjait. Azt már akkor tudtuk, hogy nagyapám rákos, menthetetlenül, műthetetlenül. Egyik éjszaka keresztapám is a nagyszüleimnél aludt a beteg miatt. Csak a konyhai díványra dőlt le szunnyadni egyet. Zsuzsi az ágy melletti fekhelyén aludt. Keresztapám egy nyüszítésre ébredt. Zsuzsi ezzel a nyüszítéssel kilehelte hű kutyalelkét. Ez volt életem első gyásza, amikor másnap megtudtam. Reggel a szüleim megvizsgálták kissé a kutyus tetemét. Meglepő módon egy daganatot találtak — már kitapintható nagyságban — ugyanott, ahol a gyilkos rák nagyapámban is kifejlődött. A kutyát a kert végében eltemettük e gyümölcsfák alá, és reméltük, hogy egy ideig még nem lesz újabb temetés, hiszen nagyapám állapota javulni látszott. Hiú ábrándnak bizonyult. Alig néhány nappal Zsuzsi távozása után nagyapám szintén egyetlen nagy sóhajjal távozott az élők sorából. A kutya mintha megjósolta volna nekünk az elkerülhetetlent. Hogy miért és hogyan, azóta sem tudjuk. Zsuzsi váratlanul jött, ment, de örök nyomot hagyott bennem.

Most is talált kutyánk van, abszolút keverék, de a miénk, és nem árva, kóbor jószág.

U.i. A történet óta sok év telt el, az akkori kutyánk is elment már végelgyengülésben, békésen elaludt a kedvenc napozóhelyén. Őt még egész kicsi, csetlő-botló kölyökként találtam, és vittem haza. Hosszú évekig őrizte hűségesen a házat és a családot.

A kép illusztráció, forrása a kutyafajtak.hu, mert sajnos nem maradt fotóm Zsuzsiról.

Ha tetszett a bejegyzés, kérlek, oszd meg, és csatlakozz a Facebookon is: Kunigunda Kincsei