A sok-sok feladat és elvárás, a mókuskerék néha elfeledteti, hogy kik vagyunk valójában. Én szerencsésnek mondhatom magam, mert amikor bizsukat készítek, vagy éppen kötök vagy varrok valamit, az az alkotó énemnek örömöt okoz, ami kicsit kárpótol a "nemszeretem" dolgokért. Tudom és vállalom, hogy néha kicsit hóbortos vagyok, szükségem van arra, hogy mindenfélét készítsek, alapanyagokkal, mintákkal, technikákkal kísérletezzek. Az olvasás is ilyen örömforrás számomra, így találkoztam az alábbi történettel, amit trénerek és coachok is előszeretettel használnak. A történetet én először az Erőleves a léleknek című könyvsorozat első kötetében olvastam. Amint újra kinyit a könyvtár, a következő köteteket is sorra kerítem.

Az arany Buddha történetét Jack Canfield tolmácsolja a könyvben.

1988 őszén feleségemmel, Georgiával együtt meghívtak Hongkongba, egy önbecsüléssel és személyiség kibontakoztatásával foglalkozó konferenciára. Minthogy először jártunk a Távol-Keleten, úgy döntöttünk, hogy kibővítjük az utat, és ellátogatunk Thaiföldre is.

Bankokba érkezve elhatároztuk, hogy megtekintjük a város leghíresebb buddhista templomait. Tolmácsunk és sofőrünk társaságában aznap számos épületet kerestünk fel, de egy idő után összemosódtak emlékeimben.

Az egyik azonban kitörölhetetlen nyomot hagyott szívünkben és emlékeinkben. Ez volt az arany Buddha temploma. Kívülről nem látszott nagynak, nem lehetett több tízszer tíz méteresnél. Belépve azonban meghökkentésre késztetett bennünket a három méter magas, színarany Buddha-szobor. Több mint két és fél tonnát nyom, és az értékét körülbelül százkilencvenhat millió dollárra becsülik! félelemmel vegyes tisztelettel bámultuk a lenyűgöző szobrot, mely jóságos mosollyal tekintett le ránk.

Miközben turistákhoz illően tettük a dolgunkat (lelkes "Ó!" és "Ah!" kiáltások közepette szorgosan kattintgattunk fényképezőgépünket), egy üvegtárlóra lettem figyelmes, benne egy körülbelül hússzor harminc centiméteres cserépdarab, mellette gépelt papírlapon a káprázatos műalkotás története.

1957-ben egy kolostor szerzetesei új helyre akartak szállítani egy agyag Buddha-szobrot. A rendházat a Bangkokot átszelő főútvonal építése miatt el kellett költöztetni. Amikor a daru emelni kezdte a hatalmas bálványt, a szobor saját iszonyatos terhétől megrepedt. Ráadásul eleredt az eső, ezért a kolostor feje, aki aggódott a szent Buddha épsége miatt, úgy határozott, hogy eresszék vissza a szobrot, és takarják le egy nagy ponyvával, nehogy a csapadék kárt tegyen benne.

Estefelé a főbonc kiment, hogy ellenőrizze a Buddhát. Zseblámpájával a ponyva alá világított, hogy nem nedvesedett-e át a védőhuzat. Ahogy a fénykéve a repedésre esett, mintha valami megcsillant volna. A szerzetes különösnek találta a dolgot, és ahogy jobban szemügyre vette a csillogást, arra gondolt, hátha rejtőzik valami az agyag alatt. Vésőt és kalapácsot hozott a kolostorból, és kezdte lefejteni az agyagot. Ahogy újabb és újabb cserepek váltak le, a ragyogás mind jobban erősödött. Sok órás megfeszített munka után a szerzetes előtt állt a csodálatos tömör arany Buddha.

Történészek feltételezése szerint a felfedezés előtt több évszázaddal a burmai hadsereg Sziám, a mai Thaiföld lerohanására készült. A sziámi szerzetesek, tudván, hogy hazájukat hamarosan idegen katonák özönlik el, agyagréteggel födték be a becses arany Buddhát, nehogy a megszállók zsákmányává váljon. Úgy tűnik, hogy a burmaiak mind egy szálig kardélre hányták a boncokat, s így az arany Buddha létezése egészen addig a sorsdöntő 1957-es napig titok maradt.

Mialatt A Cathay Pacific Airlines gépén repültünk hazafelé, elgondolkodtam. Olyanok vagyunk mi, emberek, akár az agyag Buddha. A félelem kemény kérge alatt mindegyikünkben ott rejtőzik az arany Buddha, vagy, ha úgy tetszik, arany Jézus vagy arany lényeg - igazi énünk. Valamikor két- és kilencéves korunk között elkezdjük betakarni valódi, természetes lényünket. Az tehát a dolgunk, hogy képzeletbeli kalapácsunkkal és vésőnkkel újra napvilágra hozzuk igazi önmagunkat.

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg bátran! :)