Március 8. nekem nem csak nőnap, édesanyám születésnapja is, aki más sajnos sok-sok éve nem lehet velem, még egyetemista éveim alatt elvitte őt tőlünk a betegség...

A halála után írtam meg ezt a kis novellát, emlékezve az utolsó napjaira. Ezt osztom most meg Veletek.

Az ember életében talán ez egyik legmegrázóbb és legmeghatározóbb élmény az édesanya halála. Különösen így van ez, amikor még fiatalok vagyunk az elvesztésekor, nincs saját életünk, családunk. Én egyetemi éveim alatt veszítettem el anyámat, krónikus betegsége ellenére váratlanul. Talán lelki ismeretfurdalásom lenne amiatt, hogy nem voltam vele az utolsó hétvégén, ha nem történt volna meg az a néhány apró momentum, amiket most — életemben először — leírok. Az egész drámai hét egy telefonnal kezdődött… Az albérletemben ültem a négy fal között, egyedül, és a vizsgáimra készültem. Előző hétvégén voltam otthon a szüleimnél és az a kép élt bennem anyámról, hogy sokkal jobban érzi magát, mosolyog, bizakodik, tervezget. Nem is gondoltam rá, hogy anyám meghalhat, amíg a szomszédasszony nem hívott a telefonhoz. Apám hívott, éreztem a hangján, hogy feldúlt, de akkor még ő sem és én sem akartam hinni mennyire komoly a baj. Anyám reggel rosszul lett, de az orvosok még délutánig sem mondtak semmi egyértelműt. Természetesen az első busszal hazaindultam. Sajnos mire hazaértem és bementem a kórházba, anyám már eszméletlennek tűnt, de a közelségemre még néhány bizonytalan mozdulattal felelt. Persze az orvosok közölték, hogy a mozdulatok nem jelzések, hiszen kómában van. Nem hagyták, hogy mellette maradjunk, az intenzív osztályon nem lehetett éjszaka hozzátartozó. A következő nap egyértelművé vált a halálos diagnózis: agytrombózis. Műteni legközelebb Németországban lehetne, de belehalna a szállításba. Már csak a csoda segíthetett volna. Május volt, de szomorú, borult ég nézett le ránk, mintha az ég is tudná, gyász közeleg. És május 18-án este azt hittük, vannak még csodák… A kórházból hívtak: gyorsan hozzunk be még egy infúziót, javulni látszik az állapota az újabb gyógyszertől. Pillanatok alatt ott voltunk apámmal. Amíg apám az orvossal beszélt, addig én az ágy lábánál álldogáltam és néztem anyámat. Még mindig eszméletlen volt, egyre mélyebb kómába süllyedt. Csak álltam és néztem… Hirtelen valami nagyon furcsát éreztem: valami meghatározhatatlan melegség öntötte el a belsőmet, az arcomtól lefelé, mintha egy meleg belső kéz simogatott volna meg. Akkor még nem sejtettem, hogy anyám búcsúzik… Hajnali négykor hívtak a kórházból újra: meghalt, pontosan a 25. házassági évfordulójuk napján. Apám erre csak ennyit bírt mondani: „Tudtam, hogy kibírja máig”. A másik furcsa dolog pedig rögtön a temetésen következett.

Nem vagyunk ugyan különösebben vallásosak — főleg én nem szeretem az egyházi formalitásokat, aminek semmi köze az igazi hithez —, de anyám búcsúztatóját egy lelkész mondta. Ahogy álltunk a koporsó mellett elkezdtem érezni az anyám lelkének, tudatának, vagy nem is tudom, minek nevezzem a közelségét. Először csak az éreztem, nem tetszik neki a pap búcsúztatója, a sablonos felületes hosszú ömlengés. Aztán egy még furcsább jelenet következett: odajött a koporsó közelébe egy rokonunk, aki mindig azzal sértegette édesanyámat, hogy csak szimulál, valójában nem is beteg, csak kényelmesebb neki így, mindig van kifogása, ha el szeretne kerülni valamit. Néhány perc alatt a meglehetősen jó egészségnek örvendő rokonunk ugyanolyan tüneteket érzett magán, amik az anyám betegségének tünetei voltak, olyannyira, hogy már-már azt hittük mentőt kell hívni hozzá. Anyám megbüntette a közel tíz évnyi oktalan vádaskodásáért. Ekkor már biztos voltam benne, hogy anyám lelke valóban közöttünk van. A szláv kultúrákban azt tartják, hogy a halott lelke 40 napig van a légkörben, és csak azután távozik teljes egészében. Talán van ebben az állításban némi igazság, de egy anya lelke soha sem távozik végleg a szeretteitől. Már öt éve, hogy anyám elment, de még ennyi idő elteltével is velem van, támogat, ha sokáig dolgozom éjszaka egyedül a számítógép előtt, volt már rá példa, hogy újra érzem a közelségét. Talán a fáradtság és az éjszaka felold valamiféle határt, amit éberen és nappal nem vagyunk képesek átlépni.

Nem kell, hogy üzenjenek a halott szeretteink, elég az a tudat is, hogy nem veszítettük el őket teljesen… Ezek miatt a felsorolt apró közjátékok miatt tudom azt, hogy anyám megbocsátotta nekem azt, hogy szóban már nem tudtunk elköszönni.