Volt egyszer egy jótékonysági vásár
Tegnap miután megírtam a bejegyzést, elmentem könyvtárba. Jó ott bóklászni, a folyamatosan újabb címekkel bővülő füzetem alapján keresgélni, meg csak úgy véletlenszerűen is választani valamit. A könyvtáros hölggyel beszélgettem egy kicsit és valahogy szóba került az, hogy segíteni másoknak. Azt mondta, hogy ő is szeretne, de nem tudja, hogy hogyan kezdjen neki. Elmeséltem néhány apróságot, példákat, hogy én miket szoktam csinálni. Hazaúton azon gondolkodtam, hogy arról is írni kéne, hogy milyen sok lehetőségünk van adni akár csak egy keveset, akár úgy is, hogy ki sem lépünk a lakásunkból.
Valahogy aztán ma úgy alakult, hogy az első nagy adománygyűjtő kudarcom jutott eszembe. Azt szoktam mondani annak, aki nincs jó passzban, hogy engedje, hogy átjárja a rossz érzés, hogy el tudja engedni. Az a rendezvény hatalmas kudarc volt, de talán sikerült eljutnom oda lélekben, hogy nem lesz soha kellemes emlék, de tudom, mit tanultam belőle a szervezésről és már nem kelt olyan mély rossz érzést bennem. Az életem egy epizódja ez is.
2010. október 4-én történt a vörösiszap-katasztrófa, ami Kolontár, Devecser és Somlóvásárhely településeket érintette. Sokkoló volt látni a híradóban. Bennem meg feltámadt az elmebaj, hogy kellene valami jótékonysági kampány, valami esemény. Persze nulla tapasztattal futottam neki. Jótékonysági kézművesvásárt szerveztünk. Az eladók toborzása egész szépen ment. Lett helyszín is, segítők is. Csak egy valamiből volt kevés, ami fontos lett volna: érdeklődőből. Úgy éreztem, hogy égek, mint a benzinbe áztatott rongy. Csalódást okoztam az eladóknak, nem volt bevételük és nem tudtunk segíteni sem a károsultaknak. Egy borzalmas nap volt. Akkor és ott lehet, hogy azt mondtam, hogy soha többé nem csinálok ilyet. Elfelejteni nem tudom, de mégis időről időre belekeveredek valamibe. Hiába történt, ami történt, valahogy ilyenkor nem szorongok, mert hajt valami késztetés. A mentális problémáim olyankor diszkréten visszavonulnak és pörgök, szervezek, vagy csak csatlakozok. A sokat szidott közösségi média ilyenkor nagyon jól tud jönni. És abban is van valami megnyugtató, hogy ha szükség van rá, akkor ismeretlen emberek összefognak és segítenek.
Illusztráció: AI által generált
A tegnapi bejegyzésben említettem „a rossz tanár” történetet, amit eddig nem írtam meg, pedig nagyon sok év telt el azóta, hogy utoljára láttam az illetőt. Visszatekintve úgy látom ő volt az első mérgező ember az életemben, aki közel 10 évig volt a sötét árnyékom, bár akkor még annyira nem viselt meg a nyomás, hiszen gyerek voltam, és nem tudtam mik azok a mentális problémák. Csak nem értettem. Nem értettem, hogy ha egy teremben 50 gyerek zsibong egyszerre, akkor miért éppen engem kell leszidni, mikor én csak a mellettem ülővel beszélgetek, nem kiabálok, nem futkosok. Nem értettem, hogy miért mondja a szüleimnek, hogy milyen elégedett velem, mikor a legkisebb hibámért is hangosan megaláz az osztály előtt. Nem tudtam, hogy ha én nyerem az iskolai tanulmányi versenyt, akkor is más megy a városi versenyre. Azt tudtuk, hogy kik a kedvencek és miért.
Depressziósan nehézkes az élet, még akkor is, amikor jobb formában vagyok, de igazán nem jól. Ez így az esős, szürke őszben sajnos viszonylag gyakori. Van ez a határeset állapot, amikor nem tudok igazán hasznosan (az én megítélésem szerint) tevékenykedni, de azért csinálok valamit. Olyan támpontokat adok magamnak, hogy legalább naponta 3 dolgot tegyek meg a munkámon kívül, lehetőleg olyat, ami látható eredményt hoz. Ez lehet bármi, mert apróbb dolgokat akkor is meg tudok tenni, ha nagyon fáradtnak érzem magam. Tudatosítottam, hogy néha csak ennyi megy, de ennyit megteszek, magamért, Leiláért, a barátaimért. Ha több sikerül, annál jobb.
Szeretek ajándékozni, ezért az időigényes karácsonyi ajándékokat már rég elkezdtem. Idén két kötött stóla biztosan készül, de várnak még sálak, sapka. Az első stóla már el is készült. A kötés igényel figyelmet, mert a mintát nem szabad eltéveszteni, meditatív, mert ugyanolyan mozdulatokat ismételgetek és ad egy kis elégedettséget, mert látom, ahogy egyre hosszabb és hosszabb a készülő darab. Ja, én nem utolsó sorban Leilám is élvezi, hogy őrizheti a gombolyagot, mert ez egy fontos cicafeladat neki. Persze volt olyan időszak, amikor vagy alig, vagy egyáltalán nem kötöttem, de valahogy visszataláltam hozzá, hiszen úgy 12 éves lehettem, amikor elkezdtem. A kezdeti időszakból származó, nehezen felejthető „a rossz tanár” című epizódot az életemből majd máskor mesélem el.
Megosztok néha-néha egy receptet, főleg olyanokat, amelyek már rég bökték a csőrömet és végre elkészítettem. Az egyik ilyen az a bizonyos Yorkshire Pudding (magyarosan egy d-vel is lehet írni). Először a Kirstie műhelytitkai című műsorban láttam talán és az, hogy alig néhány hozzávalóból készül, ráadásul gyorsan, felcsigázta az érdeklődésemet. Aztán egy főzőműsorban láttam, aztán híres szakácsoktól, végül Jamie Oliver változatát készítettem el, így: 3 tojást beleütöttem egy mérőpohárba, megállapítottam a térfogatát, aztán kimértem ugyanannyi tejet is hozzá. A tojást a tejjel, egy csipet sóval, kevés borssal és kakukkfűvel nagyon-nagyon habosra veretem, aztán adagoltam lassan bele a lisztet, ami ugyanannyi térfogatú mint a 3 tojás volt. A muffin formákat megmelegítettem és kikentem libazsírral. A sütőt jól fel kell melegíteni, 200-220 fokra. A 3 tojásnyi massza éppen egy 12 lyukas muffin formára volt elegendő. Ne töltsük te a formát, mert nagyon hízékony a puding! Körülbelül 15-20 perc alatt készre sült, de azt hiszem legközelebb még forróbb sütőbe rakom, mert nem emelkedett olyan gyorsan és olyan magasra, mint tévében látottak. Az angolok körteként húsokhoz eszik, vagy esetleg hagymamártással előételként.
Mivel itthon nem akadt éppen sem sült, sem hagymamártás, ezért én egy gyors kukoricás-tojásos salátát dobtam össze hozzá, ami 2 rész főtt kukorica 1 rész reszelt főtt tojásból és majonézből áll. Egyébként munka után a szerény választékban rendelkezésre álló anyagokból gazdálkodtam, nem akartam sokáig vacakolni a főzéssel, de valami újdonságra vágytam.
Egyszer egy régi blogomban azt írtam, hogy nem török gasztroblogger babérokra. A mostani blogom cáfolni látszik ezt az állítást, pedig továbbra is így van. Úgy gondolom érdemes pár szót ejteni arról, hogy miért kezdtem el ismét új recepteket kipróbálni vagy kiagyalni és miért osztom meg ezeket, hiszen Kunigunda blogja nem így indult, csak néhány kedvencet osztottam meg, azok általában nem saját receptek voltak. Már korábban elkezdtem összegyűjteni a máshol közzétett írásaimat és bemelni ide főleg a pánikbetegségem kapcsán. Most majd folytatom ezt is. De térjünk vissza a pánikhoz.
Ez az az étel, amiról a Bud Spencer filmekben rendszeres hallunk, de azt hiszem, ha diétás változatot tálalnánk neki szegény pofonbajnok bizony elsírná magát, ha élne. 