A különböző saláták nagyon jól jönnek kapkodós napokon is, de az ünnepi készülődésben is mindig ott vannak a listán. A kukorica egy kedvelt alapanyagom, de valami új ízvilágot akartam a salátának. Nézelődtem vásárlás közben és megakadt a szemem a savanyított gyöngyhagymán. Otthon összekóstoltam őket és úgy gondoltam, egész jó az összhatás. Még egy kis ez meg az és készen is lett a sali. Érdekes, hogy az íze mennyire kíván maga mellé valami sült húsfélét, még ha az csak sült virsli is.

A hozzávalók: 

• 450 g mirelit kukorica
• 120 g savanyított gyöngyhagyma (édesítőszerrel)
• 6 darab főtt tojás
• 150 g light majonéz
• 200 g natúr görög krémjoghurt
• 2 teáskanál só
• 1 mokkáskanál fehérbors

A kukoricát enyhén sós vízben megfőztem, lecsöpögtettem. Közben a főtt tojás is elkészült. A kukoricához reszeltem a tojásokat (majdnem minden salátába reszelve kerülnek), a gyöngyhagymákat felkarikáztam. A majonézből, joghurtból, kevés sóból és a fehérborsból simára kevertem az öntetet. Már csak jól össze kellett keverni a hozzávalókat és készen is volt.

A kész étel 100 grammban 130 kcal-át tartalmaz.

A kalóriák kiszámításához a Kalóriabázist használom.

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg bátran! :)

Tegnap miután megírtam a bejegyzést, elmentem könyvtárba. Jó ott bóklászni, a folyamatosan újabb címekkel bővülő füzetem alapján keresgélni, meg csak úgy véletlenszerűen is választani valamit. A könyvtáros hölggyel beszélgettem egy kicsit és valahogy szóba került az, hogy segíteni másoknak. Azt mondta, hogy ő is szeretne, de nem tudja, hogy hogyan kezdjen neki. Elmeséltem néhány apróságot, példákat, hogy én miket szoktam csinálni. Hazaúton azon gondolkodtam, hogy arról is írni kéne, hogy milyen sok lehetőségünk van adni akár csak egy keveset, akár úgy is, hogy ki sem lépünk a lakásunkból.

Valahogy aztán ma úgy alakult, hogy az első nagy adománygyűjtő kudarcom jutott eszembe. Azt szoktam mondani annak, aki nincs jó passzban, hogy engedje, hogy átjárja a rossz érzés, hogy el tudja engedni. Az a rendezvény hatalmas kudarc volt, de talán sikerült eljutnom oda lélekben, hogy nem lesz soha kellemes emlék, de tudom, mit tanultam belőle a szervezésről és már nem kelt olyan mély rossz érzést bennem. Az életem egy epizódja ez is.

2010. október 4-én történt a vörösiszap-katasztrófa, ami Kolontár, Devecser és Somlóvásárhely településeket érintette. Sokkoló volt látni a híradóban. Bennem meg feltámadt az elmebaj, hogy kellene valami jótékonysági kampány, valami esemény. Persze nulla tapasztattal futottam neki. Jótékonysági kézművesvásárt szerveztünk. Az eladók toborzása egész szépen ment. Lett helyszín is, segítők is. Csak egy valamiből volt kevés, ami fontos lett volna: érdeklődőből. Úgy éreztem, hogy égek, mint a benzinbe áztatott rongy. Csalódást okoztam az eladóknak, nem volt bevételük és nem tudtunk segíteni sem a károsultaknak. Egy borzalmas nap volt. Akkor és ott lehet, hogy azt mondtam, hogy soha többé nem csinálok ilyet. Elfelejteni nem tudom, de mégis időről időre belekeveredek valamibe. Hiába történt, ami történt, valahogy ilyenkor nem szorongok, mert hajt valami késztetés. A mentális problémáim olyankor diszkréten visszavonulnak és pörgök, szervezek, vagy csak csatlakozok. A sokat szidott közösségi média ilyenkor nagyon jól tud jönni. És abban is van valami megnyugtató, hogy ha szükség van rá, akkor ismeretlen emberek összefognak és segítenek.

Illusztráció:  AI által generált

A tegnapi bejegyzésben említettem „a rossz tanár” történetet, amit eddig nem írtam meg, pedig nagyon sok év telt el azóta, hogy utoljára láttam az illetőt. Visszatekintve úgy látom ő volt az első mérgező ember az életemben, aki közel 10 évig volt a sötét árnyékom, bár akkor még annyira nem viselt meg a nyomás, hiszen gyerek voltam, és nem tudtam mik azok a mentális problémák. Csak nem értettem. Nem értettem, hogy ha egy teremben 50 gyerek zsibong egyszerre, akkor miért éppen engem kell leszidni, mikor én csak a mellettem ülővel beszélgetek, nem kiabálok, nem futkosok. Nem értettem, hogy miért mondja a szüleimnek, hogy milyen elégedett velem, mikor a legkisebb hibámért is hangosan megaláz az osztály előtt. Nem tudtam, hogy ha én nyerem az iskolai tanulmányi versenyt, akkor is más megy a városi versenyre. Azt tudtuk, hogy kik a kedvencek és miért.

Szerettem tanulni és olvasni, de a kémiát nem értettem. Mindaddig, amíg „a rossz tanár” nem törte el a lábát. A helyettesítés alatt értettem és szerettem a kémiát. De sajnos a lábtörés viszonylag gyorsan gyógyul.

Azt hiszem sosem bújtam ki a munka alól, de ha valakinek szúrod a szemét, akkor tehetsz bármit, nem vagy elég jó. Egy lombikot sem tudsz jól megtörölni.

De telnek az évek és lassan kiderülnek dolgok, és itt elérük a kézimunkához. Azért a kötésről szóló bejegyzés hozta elő az emléket, mert a háztartástant is ez a csodáslatos némber tanította, illetve önként jelentkezni kellett kézimunka szakkörre, amit nyilván szintén ő vezetett. A csak „munkaórának” nevezett oktatás során pedig olyan fontos szakkifejezéseket tanultam, mint például: „úgy varrsz, mint az ökörhugyozás” (kézzel hajtós varrógéppel nem könnyű ám egyenesen tartani az anyagot). A másik fontos dolog, hogy ne akarj sokat tudni, mert azért is kikapsz, hiszen te úgysem tudod megcsinálni, érd be azzal, amit a tanár megmutatott. Az első aha-élmény a munkaórán csak megmutatott makramé bagoly kapcsán jött. Ugyanis teljesen véletlenül kiderült, hogy azt a bizonyos baglyot a tanárnő lánya készítette, a kedves mama nem tudná elkészíteni. Aztán a második nehezebben állt össze, és a szakkörön történt. Volt nálam egy félkész sál. Persze, szerinte nem volt jó, mert nem úgy csináltam, ahogy ő akarta. Bontsam le. Hát nem. Egy kiskamasz első saját magának készülő darabját lebontani, hát nincs az a szakkör. De önkéntesen muszáj volt menni, hát legközelebb vittem tűt meg gombolyagot és szófogadóan azt a mintát kötögettem, amit javasolt. De nem fértem a bőrömbe, mert egy alkalmat ültem nyugton, a következő alkalommal egy mintát is vittem magammal, hogy segítsen, hogy ezt, hogy kell megkötni. Nagyon gyorsan vissza lettem zavarva az asztalomhoz, hogy ez nekem még nagyon magas, mit gondolok stb. Megint nem tudtam mit vétettem. A történelem gyorsan ismétli önmagát. A szép kötött holmikról is kiderült, hogy nagyrészt nem az ő munkái. Úgy tanultam tovább a kötést ahogy azelőtt, könyvből, és édesanyám ismerőseitől. Sosem leszek profi, de feladni sem fogom.

Az érettségi pedig megszabadított az első mérgező embertől, aki kicsinyes bosszú miatt keserítette évekig az életem.

Illusztráció:  AI által generált

Depressziósan nehézkes az élet, még akkor is, amikor jobb formában vagyok, de igazán nem jól. Ez így az esős, szürke őszben sajnos viszonylag gyakori. Van ez a határeset állapot, amikor nem tudok igazán hasznosan (az én megítélésem szerint) tevékenykedni, de azért csinálok valamit. Olyan támpontokat adok magamnak, hogy legalább naponta 3 dolgot tegyek meg a munkámon kívül, lehetőleg olyat, ami látható eredményt hoz. Ez lehet bármi, mert apróbb dolgokat akkor is meg tudok tenni, ha nagyon fáradtnak érzem magam. Tudatosítottam, hogy néha csak ennyi megy, de ennyit megteszek, magamért, Leiláért, a barátaimért. Ha több sikerül, annál jobb.

 Azonban a 3 apró dolog módszer a hétvégékre kevés, vagyis én mindenképpen annak érzem. Arra próbálom rendszeresen terelni magam, hogy hétvégén legyen valami kreatív tevékenységem is. A főzés is az, de van, amikor nem állnak össze az ízek és nem tudom, hogy mi a hiba. A félkész étel megy a hűtőbe, aztán helyre billenek kicsit és kialakul valami ehető. 

Ha nem a konyha a megfelelő terep, nézzük mit tehetünk a nappaliban. Az egyik lehetőségem a kötés.

Szeretek ajándékozni, ezért az időigényes karácsonyi ajándékokat már rég elkezdtem. Idén két kötött stóla biztosan készül, de várnak még sálak, sapka. Az első stóla már el is készült. A kötés igényel figyelmet, mert a mintát nem szabad eltéveszteni, meditatív, mert ugyanolyan mozdulatokat ismételgetek és ad egy kis elégedettséget, mert látom, ahogy egyre hosszabb és hosszabb a készülő darab. Ja, én nem utolsó sorban Leilám is élvezi, hogy őrizheti a gombolyagot, mert ez egy fontos cicafeladat neki. Persze volt olyan időszak, amikor vagy alig, vagy egyáltalán nem kötöttem, de valahogy visszataláltam hozzá, hiszen úgy 12 éves lehettem, amikor elkezdtem. A kezdeti időszakból származó, nehezen felejthető „a rossz tanár” című epizódot az életemből majd máskor mesélem el.

A már készen lévő stólát ötletadónak megmutatom, és a mintát is megosztom, ha valaki esetleg kedvet kap ahhoz, hogy kötőtűket ragadjon.

A sál  45 cm széles lett és 170 cm hosszú.

A minta egyszerű és gyors.

Fotók:

Portré és gombolyagos illusztráció:  AI által generált

Stóla: saját fotó, a háttéret AI-val módosítottam egyszínűre.

Kötésminta: pinterest.com 

 Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg bátran! :)

Az igazi jól megpakolt, tejfölös, vajas, sok kolbásszal készülő rakott krumpli nem fér bele az étkezési kereteimbe, de ettem volna valami hasonló ételt. Ott álldogált a hűtőben a sonka és joghurt arra várva, hogy csináljak valamit belőlük mielőtt lejár a szavatosságuk. Aztán egy Munch csomagban volt krumpli. Így jutott eszembe, hogy könnyebb, mégis rakott krumpli szerű étel készüljön.

A hozzávalók 

• 740 g héjában főtt krumpli 
• 5 db főtt tojás
• 400 g natúr görög joghurt
• 150 g natúr joghurt
• 70 g light trappista sajt
• 200 g csirkemell sonka
• 1 teáskanál só
• 1 teáskanál olaj

A burgonya és tojás előkészítése a szokványos. A joghurt és sonka került bele kicsit másként, mert a sonkát késes aprítóval szépen „megdolgoztam” és úgy kevertem össze a joghurtokkal.  A rétegezés előtt egy fújásnyi olaj a jénai aljára, aztán karikázott krumpli, tojás, pici só, majd a joghurtos massza egy része. Ismét burgonya, majd a maradék joghurtos keverék következik. Mivel nekem szeletelt sajt volt itthon, azt raktam a tetejére. A sütőben szép aranyszínűre sütöttem.

A kész étel 100 grammban 106 kcal-át tartalmaz.

A kalóriák kiszámításához a Kalóriabázist használom.

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg bátran! :)

Ez az étel úgy állt össze, hogy adott volt egy adag akciós gomba és a Munch csomagban volt egy szép szál póréhagyma is többek között. Azt tudtam, hogy ebből a kettőből alkotni kell valamit, mert tönkre mennek, ezért került a „maradékmentő” címke is a bejegyzésre. Mivel éppen vettem vörös és tarka babot is, így mindkettőből raktam bele. Nem lett túl fotogén étel, de finom. 

A hozzávalók:

• 1 db póréhagyma
• 1 evőkanál olaj
• 120 g koktélparadicsom
• 400 g szárazbab
• 300 g laskagomba
• 1,2 liter víz
• 2 teáskanál só
• 200 g paradicsompüré
• 1 evőkanál
• 1 teáskanál borsikafű
• 0,5 teáskanál köménymag
• 2 db száraz chili
• 6 db kicsi babérlevél

A szárazbabot a szokott módon beáztatjuk egy éjszakára.

Az elkészítést a póréhagymával kezdem. A karikázott hagymát az olajon kis sóval megfuttatom. A negyedelt koktélparadicsomot rádobom, aztán hozzáadom a felaprított gombát, a babérlevelet és a chilit. Felöntöm egy kevés vízzel és a leszűrt babot is hozzáadom. További vizet töltök hozzá, amíg jól ellepi a babot és lassú tűzön hagyom főni. A babtól függően kell hosszabb vagy rövidebb ideig főzni. Ha már megpuhult a bab, akkor kiszedem a babérleveleket és a chiliket. A lisztet a paradicsompürével simára keverem, egy kis főzővizet merek rá és felhígítom kicsit a pürét. A paradicsomos keveréket a fazékba töltöm, jól megkeverem és megvárom míg az egész újra felforr. A végén hozzáadom a borsikafüvet (csombor néven is ismert) és az őrölt köményt, mindkettő segíti az emésztést és csökkenti a puffadást és ha úgy érzem, hogy szükséges,  egy kevés sót.

Köretnek bulgurt készítettem hozzá.

A kész étel (köret nélkül) 100 grammban 79 kcal-át tartalmaz.

A kalóriák kiszámításához a Kalóriabázist használom.

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg bátran! :)

Ezt a bejegyzést 2013. január 23-án osztottam meg egy akkori blogomban. Ez most nem diétás recept, csak egy kis nosztalgia. Nem lett gyakori vendég az asztalon a Yorkshire Pudding azóta sem, de már nem izgat annyira, ha valahol azt látom vagy olvasom, hogy a főszereplő azt készít éppen. 12 éve ezt írtam:

Megosztok néha-néha egy receptet, főleg olyanokat, amelyek már rég bökték a csőrömet és végre elkészítettem. Az egyik ilyen az a bizonyos Yorkshire Pudding (magyarosan egy d-vel is lehet írni). Először a Kirstie műhelytitkai című műsorban láttam talán és az, hogy alig néhány hozzávalóból készül, ráadásul gyorsan, felcsigázta az érdeklődésemet. Aztán egy főzőműsorban láttam, aztán híres szakácsoktól, végül Jamie Oliver változatát készítettem el, így: 3 tojást beleütöttem egy mérőpohárba, megállapítottam a térfogatát, aztán kimértem ugyanannyi tejet is hozzá. A tojást a tejjel, egy csipet sóval, kevés borssal és kakukkfűvel nagyon-nagyon habosra veretem, aztán adagoltam lassan bele a lisztet, ami ugyanannyi térfogatú mint a 3 tojás volt. A muffin formákat megmelegítettem és kikentem libazsírral. A sütőt jól fel kell melegíteni, 200-220 fokra. A 3 tojásnyi massza éppen egy 12 lyukas muffin formára volt elegendő. Ne töltsük te a formát, mert nagyon hízékony a puding! Körülbelül 15-20 perc alatt készre sült, de azt hiszem legközelebb még forróbb sütőbe rakom, mert nem emelkedett olyan gyorsan és olyan magasra, mint tévében látottak. Az angolok körteként húsokhoz eszik, vagy esetleg hagymamártással előételként.

Mivel itthon nem akadt éppen sem sült, sem hagymamártás, ezért én egy gyors kukoricás-tojásos salátát dobtam össze hozzá, ami 2 rész főtt kukorica 1 rész reszelt főtt tojásból és majonézből áll.  Egyébként munka után a szerény választékban rendelkezésre álló anyagokból gazdálkodtam, nem akartam sokáig vacakolni a főzéssel, de valami újdonságra vágytam.

Azt olvastam, hogy a Yorkshire Pudding jellegtelen ízű étel. Hát mondjuk tessék szépen megsózni, megborsozni és valami zöldfűszert dobni bele és máris lesz íze.

Remélem az elmúlt 12 évben azért fejlődtem valamit konyhai téren (is), de akkor ez is én voltam. A kíváncsiság azonban azóta is változatlan bennem, sőt talán még erősebb mint akkor volt. 

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg bátran! :)

A húsgombócot eredetileg csak szólóban akartam elkészíteni, de ott lapult egy fél káposzta a hűtőben, mert nem csináltam meg az egészet salátának és nem akartam átadni az enyészetnek. Így nagyon hasonlít a daragombócos káposztára, de ez most így alakult.  

Hozzávalók:

• 500 g darált sertéshús (20% zsírtartalom)
• 200 g árpagyöngy
• 360 g paradicsompüré
• 1,8 l víz
• 1 teáskanál só
• 2 mokkáskanál feketebors
• 20 g teljes kiőrlésű búzaliszt
•  0,5 kg káposzta

Az árpagyöngyöt (más néven gersli vagy hántolt árpa) beáztattam úgy 8 órára. Amikor már hozzá lehetett kezdeni a főzéshez a káposztát felcsíkoztam és a fazékba rendeztem. A húst az átmosott, leszűrt árpagyönggyel, csipet sóval és a borssal jól összedolgozom. A masszából kisebb gombócokat formálok, mert az árpagyöngy miatt megdagad. A csíkozott káposztára helyezgetem, aztán felöntöm 1,5 l vízzel és főzni kezdem. A vizes változatában 30 percig főzöm, aztán a maradék vízzel simára keverem a paradicsompürét és a gombócokra öntöm. Óvatosan megkeverem. A lisztet a főzőléből kivett folyadékkal keverem simára és hozzáöntöm az újra forrásban lévő ételhez. A végleges sósságát is a végén állítom be. Aki szereti az erősebb ízeket, rakhat bele chilipelyhet. Még úgy 10 percig főzöm a besűrített paradicsomos lével és készen is van.

A gersli előnye (a keresési találatok alapján) hogy egészséges, rostban gazdag, és segíthet a vércukorszint, a koleszterinszint szabályozásában, valamint kedvező hatással van az emésztésre. Biztos vagyok benne, hogy a nagyanyám nem ezek miatt főzte, de ezt az érdekes állagú gabonafélét gyerekkorom óta szeretem. 

A kész étel 100 grammban 73 kcal-át tartalmaz.

A kalóriák kiszámításához a Kalóriabázist használom.

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg bátran! :)

Egyszer egy régi blogomban azt írtam, hogy nem török gasztroblogger babérokra. A mostani blogom cáfolni látszik ezt az állítást, pedig továbbra is így van. Úgy gondolom érdemes pár szót ejteni arról, hogy miért kezdtem el ismét új recepteket kipróbálni vagy kiagyalni és miért osztom meg ezeket, hiszen Kunigunda blogja nem így indult, csak néhány kedvencet osztottam meg, azok általában nem saját receptek voltak. Már korábban elkezdtem összegyűjteni a máshol közzétett írásaimat és bemelni ide főleg a pánikbetegségem kapcsán. Most majd folytatom ezt is. De térjünk vissza a pánikhoz.

2013-ban lettem pánikbeteg, ha jól emlékszem, hiszen olyan, mintha mindig is az lettem volna, pedig a régi fotók mást bizonyítanak. A pánikbetegség a hirtelen fellépő tünetek mellett sajnos nagyon jó barátságban van a depresszióval, ha jön az egyik, jön a másik is. Amikor nagyon benne vagy a depiben, akkor nem megy semmi, és utána ostorozod magad, hogy megint kupi van körülötted, nem haladtál semmivel és ettől még rosszabb lesz. Csúnya egy ördögi kör tud lenni a depresszió. Aztán 2024-ben kiderült, hogy genetikai szívrendellenességem is van. Hát ez sem javított a hangulatomon, de valami miatt életben maradtam, és már nem is számolom hány féle gyógyszert szedek. Az első nagy lekvárfőzési projekt úgy jött, hogy tavaly a legjobb gyümölcsszezonban kórházban voltam, idén be kell pótolni. Először csak egy kis eperlekvár, aztán ráéreztem, hogy értelmesen telt így a hétvége, és sikerélményt is adott, vagyis jöhet a következő hétvégére a következő feladat. Akkor savanyítsunk is, ne csak lekvár legyen. A befőzés egyfajta antidepresszáns lett az életemben. Készült csalamádé, ecetes paprika, de még zakuszka is. Néha ez egész hétvége a konyhában telt.

Idén a nyári kontroll során a kardiológusom megkérdezte, hogy hajlandó vagyok-e  gyógyszeres támogatással fogyókúrázni? Akkor már betöltöttem az 50-et, és elfogadtam a súlyomat, a koromat meg a bajaimat. De valami miatt igent mondtam. Kaptam egy dietetikust, aki nagy vonalakban elmonda, hogy hogyan kell beadni magamnak a gyógyszert és hogyan kéne diétázni (nem mondom, hogy egyet értettünk mindenben). Másnap belevágtam. Ennek 82 napja. Eleinte 2 hetenként kellett jelentkeznem a dietetikusnál, és elmeséltem neki, hogy én hogyan csinálom a diétát. Mivel jól haladt a fogyásom, arra kért, hogy írjam le neki a recepteket, odaadná másoknak is. Ettől kezdve nem csak a kalóriaszámolás miatt jegyeztem fel a hozzávalókat, hanem azért is, hogy meg tudjam osztani a dietetikussal. Így lett egyre több recept a blogban.

A pánikbetegség kapcsán többször írtak már nekem, hogy mik a tapasztalataim.  Azt hiszem ideje többet megosztani arról, hogy hogyan lehet így élni. A receptek mellé a saját életem egyes momentumait is elmesélem, hátha segít másoknak a hullámvölgyben, legyen az pánik, depresszió vagy diéta.

 A kép AI által generált.

Ezzel a recepttel kicsit kiléptem a megszokott ízeim világából, mert a görögös dolgok eddig nem hoztak lázba. De a szokásos tojásos-majonézes salátához nem volt kedvem, azt majd máskor. Nézelődtem a neten a receptek között, így a csicseriborsó és a feta került képbe. De még valami pluszt szerettem volna adni hozzá és az olajos öntet sem volt kedvemre való, így némi maradékot is hasznosítottam, a hűtőben várakozó fél hagyma és néhány olívabogyó is belekerült.

Hozzávalók:

• 770 g főtt cékla
• 200 g feta sajt
• 0,5 közepes vöröshagyma
• 1 doboz csicseriborsó konzerv
• 12 db olívabogyó
• 60 g light majonéz
• csipetnyi só

A megfőtt és tisztított céklákat felkockázom, a hagymát vékony csíkokra szeletelem és egy csipet sóval megszórva kicsit félre teszem puhulni. A fetát is felkockázom és a céklához adom. A csicseriborsó levét leöntöm, és az is mehet a tálba. Az olívabogyókat apróra vágom, a hagymát kicsit kinyomkodom a sótól. Az alapanyagokat jól átkeverem, a feta ad annyi krémességet, hogy öntet alig kell rá, így csak egy kevés light majonézt tettem rá.

A saláta 100 grammban 98 kcal-át tartalmaz. 

A kalóriák kiszámításához a Kalóriabázist használom.

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg bátran! :)