Ma van Mikszáth Kálmán születésének 170. évfordulója, akit a nagy palóc mesemondóként szoktak emlegetni, ezért úgy gondoltam, hogy ebből az alkalomból egy talán kevéssé ismert, aranyos rövid történetét osztom meg veletek.

A szerencse kereke (1886)

Jóllehet az élelmes reklám már a szerencse hollétét is nyilvánosságra hozta, hogy „Isten áldása Kohnnál Szegeden” - azért meg lehet azt néha találni egyebütt is.

Egészen véletlen, hol és hogy jön össze vele az ember. Némelykor Kohn úr sem szükséges hozzá.

Mert mindenféle alakban jár Fortuna őnagysága. Néha szép kisasszonnyá lesz, aki a farsangi bálokon beléd szeret és hozzád megy. És persze nagy hozománya van. Ha gazda vagy, eső képében is meglátogathat, ha hivatalnoknak szánt végzeted, s ő mégis kacsintani akar reád, belebújik a patrónusaid mosolyába. Szóval kitanulhatatlanok az útjai. Azért hiszem, hogy asszony.

De mégis a legtermészetesebb, legszeretetreméltóbb a saját ruhájában, ahol igazi eklat-val fordíthatja rád rózsaszín szaruját, ahonnan csövestül ömlik az áldás. De hogy ilyen módon lehessen hozzá szerencsénk, ahhoz már Kohn kell.

Egy ilyen Kohnnak a boltja volt az alábbi épületes eset színhelye.

Egy úr állított be mintegy három hét előtt, s azt kérdezte a kereskedőtől (nevezzük Kohnnak), hogy van-e ilyen és olyan sorsjegye (nevezzük trachama sorsjegynek).

Kohn úr készségesen tolja eléje a sorsjegyeket.

- Igenis vannak. Méltóztassék!

A belépő úr átnézi izgatottan a papírokat, és kedvetlenül mondja:

- Sajnálom, itt nincs meg az a szám, amelyik nekem kellene.

- Sajnálom - viszonzá Kohn úr a kezeit dörzsölgetve. - Pedig méltóztassék elhinni, hogy az mindegy.

Az idegen úr a fejét rázva dohogja:

- Nem, nem. Nekem a 48-as szám kellene. Minden áron ez kellene.

- Sajnálom.

- Nem sajnálom érte a pénzt.

Nincs az a Kohn a világon, aki erre fel ne üsse a fejét.

- Hátha meg lehetne szerezni?

- Próbálja meg az úr, s én szívesen megfizetem kétszeresen is.

- Utánajárok, s ha lehetséges, egy hét alatt itt lesz a sorsjegy. Tessék talán egy hét múlva erre fáradni.

- Eljövök.

Egy hét múlva csakugyan bejött az idegen a jegy után tudakozódni.

- Megvan! - kiálta örömmel a kereskedő. - A pontosság az első a világon. Ha a Kohn cég valamit megmond, az meg van mondva, uram. Kikerítettük.

Az idegen férfiú látható megelégedéssel nézte meg a sorsjegyet.

- Igen, a 48-as - mormogá. - Ennyit mondtam. Ez az!

S a legnagyobb készséggel fizette ki nemcsak az árát, hanem a kövérre számított utánajárási költségeket is. Tetejébe még Kohn úr kezeit is megrázta az ajtóban, s hálás hangon mondá:

- Köszönöm, uram, nagyon köszönöm.

- Íme egy bolond - jegyezé meg Kohn úr a segédnek. - A világ tele van az effajta csodabogarakkal. Azon az áron két sorsjegyet vehetett volna.

Hanem bezzeg meghökkent és elhűlt Kohn úr nehány nap múlva, mikor a »Mercur« közlöny meghozta a trachama sorsjegyek nyerőszámait, s mindjárt elöl ott villogott az eladott sorsjegy száma: a 48.

A legelső inast, aki legközelebb állott mellette, úgy ütötte nyakon, hogy az a pudli alá szédült.

- Milyen eset! - kiáltá. - Hát lehetséges ez? Mert hogy valaki véletlenül nyer, az semmi. De ez az ember tudta. Egész bizonyosra kereste a 48-as számot. És ez a szám a kezem közt volt. Itt tartottam. Oda sem kellett volna adnom.

És ezzel olyan méregbe jött, hogy a másik inast is nyakon ütötte (azoknak ugyan beütött a trachama-húzás!).

Egész nap nem ment ki az eszéből. Töprengett a megfoghatatlan eseten.

„Hogyan tudhatta az az ember? Kiszámította volna? Talán maga az Orlice volt, vagy a nagy Mihalik. De nem, bolondság, hisz ez lehetetlen, és mégis... tudta, tudnia kellett... mért ragaszkodott volna máskülönben éppen a 48-as számhoz?”

Valóban megfoghatatlan volt, s oly rendkívüli eset, aminő még soha elő nem fordult vele, pedig már harminc éve árulja a sorsjegyeket.

Izgatottsága a végsőig volt fokozva, midőn megnyílt az ajtó, s egykedvű arccal lépett be a szerencsés idegen a „Mercur” után tudakozódni: ha megjelent-e már?

- Ön nyert! - hörgé Kohn. - Ön nyert!

- Tudtam előre! - felelte az idegen hidegvérrel.

- A második treffert ütötte meg.

- Nos, az igen szép. Ötvenezer forint. Hadd lássam csak...

Megnézte a nyerő számokat, s aztán zsebébe tette a lapot olyan nyugalommal, mintha semmi sem történt volna vele.

A kereskedő egyre jobban ámult-bámult.

- Uram! - kiáltá. - Egy nagy kérésem volna önhöz.

- Szívesen, uram, parancsoljon. Hiszen önnek köszönhetem a dolgot. Ha ön nem szerzi meg...

- Nem kívánok semmi egyebet, mint hogy közölje velem a titkát, mi vezette arra, mi adta önnek azt a sejtelmet?

- Több volt, tudat volt.

- Az a tudat, hogy a 48-as szám lesz a nyertes?

Az idegen mosolygott.

- Nagyon egyszerű az egész. Elmondom őszintén. Ahogy a Mária Valéria utcán jövök, föltekintettem egy nagy ház bizonyos ablakára, ahonnan az a leányka szokott néha kinézni, akit szeretek, s akit hozzám nem adtak a szegénységem miatt. Egy sajátságos konvulzív köhögési roham fogott el, éppen abban a percben, ahogy föltekintettem, s a szemembe tolult könnyek szivárványán összefolyt minden tárgy előttem, s úgy rémlett egy percig, hogy minden ablakból hét kis macska néz le rám. Egy gondolatom támadt, mely meggyőződésemmé vált, mihelyt megfogamzott. Megolvastam az ablakokat, hét volt. Nos, legott benyitottam az ön boltjába. És, mert hétszer hét negyvennyolc, kértem öntől a 48-as sorsjegyet. Így történt az egész.

...Most aztán nem bámult többé a kereskedő.

Látta, hogy a szerencse nem változott meg, most is a régi, aki eddig volt.

Még azt sem kívánja meg attól, akihez hozzászegődik, hogy az egyszeregyet tudja.

 Forrás: mek.oszk.hu