365/28. Napi idézet
Olyan sokat azért nem változott az emberi lélek. Balzac 1799. május 20-tól 1850. augusztus 18-ig élt, de ez a helyzet ma is ismerősnek tűnhet
A becsületesség, mint minden érzésünk, két fajtára volna felosztható: negatívra és pozitívra. A negatív becsületesség (...), akik becsületesek maradnak mindaddig, míg alkalom nem kínálkozik a meggazdagodásra. A pozitív becsületesség annak az embernek a becsületessége, aki folyton térdig jár a kísértésben, és mégsem bukik el. (Honoré de Balzac francia regényíró)
Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg bátran! :)
Köszönöm!
Szólj hozzá!
Senki sem mentesül a negyven év elérésének sokkjától. Minden születésnap és kiváltképpen egy-egy új évtized elkövetkeztét jelentő (hiszen különösen nagy a kerek számok tekintélye) egy-egy újabb vereség jelzése. S majdnem olyan kínos az előrelátás, az előérzet, mint a bekövetkezett valóság. (...) Nem könnyű harminckilenc évesnek lenni: egy egész éven át szomorúan töprenghetünk azon, hogy íme, eljutottunk a középkor küszöbére. A korhatárok önkényesen megszabottak, ami azonban nem csökkenti hatásukat. (Susan Sontag amerikai író és filmrendező)
A világ változandósága nem igazodik regulákhoz. Ami éppen előttünk van, sokszor a következő pillanatban semmivé lesz, s ami épp elkezdődött, bevégezetlen marad. Ám az ember vágyai nem ismernek határokat. Vaksin tévelyeg a szív, s a dolgok nem mások, mint csalóka árnyképek. (Josida Kenkó, eredeti nevén Urabe Kanejosi, japán szerzetes, író és költő)
Sokan szívesebben maradnak a biztos rosszban, mint indulnak el egy bizonytalan "talán jobb lesz"-felé. Pedig a sikerhez nem egyenes út vezet, sokkal inkább kanyargós az ösvény. Ha csak az egyik sutba dobott ötletet elővennéd, elkezdenél dolgozni rajta, ebből tanulnál, aztán újabb ötletet vennél elő és azt már jobban meg tudnád valósítani, míg végül eljutnál az IGAZI NAGY ÖTLEThez, ami mellé büszkén oda tudnál állni, akkor hamarabb érkeznél meg a céljaidhoz, mint ha a megfelelő pillanatra várva el sem indulsz az úton. (Vida Ágnes magyar pszichológus)
Mindenféle érzelemmel találkoztam. Meghallgattam a kínból fakadó sikolyokat és a hahotákat. Minden, ami emberi, nyitva volt számomra. Mindent éreztem és értettem egyszerre. A világ elmékkel volt benépesítve, melyek mindenféle szélnél gyorsabban örvénylettek, menedéket és szabadulást keresve a változás kényszere elől, élet és halál dilemmája elől - célt, biztonságot, örömöt keresve; megkísérelve, hogy értelmet adjanak a rejtélynek. Az emberek mindenütt kavargó, elkeseredett keresésben éltek. A valóság soha nem felelt meg álmaiknak, pedig a boldogság ott volt a közelükben - ott, ahol soha nem keresték. És mindennek forrása az emberi elme volt. (Dan Millman amerikai író)
Tapasztaltad már, hogy türelmes csak akkor lehetsz, ha tudod, hogy valami ÉRTELME van? Értelmetlenül kibírni valamit, az nem türelem, hanem elviselés. Az összeszorított fogsor nem türelem. A szeretet türelme - a valódi türelem - a másik ember világnézetével, hitével, jellemével és puszta lényével szemben tanúsított mélységes megértés. Felismerése annak, hogy az élet sokszínűségének van valami magasabb értelme. Jó, hogy a másik másmilyen! Még akkor is, ha néha irritál. Hiszen két egyforma levél sincs. Aki ezt nem látja, s nem ámul el ezen, annak a lelke úgy működik, mint a szecskavágó: beledarál mindent a maga rögeszméjébe. (Müller Péter magyar író, dramaturg)
Nincs a természetben két egymáshoz tökéletesen hasonló falevél, s így bizonyosan két ember sem lehet teljesen egyenlő. Mégis felébred azért a növény szendergő ékessége téli álmából, zöldell a tavaszi lágy szellőkben, örvendezik a harmatnak, s mohón szívja be a nyári eső cseppjeit, összezsugorodik az ősz hidegétől, s végül szárazon hull a földre. Bár olyannyira különböző alakban, a természet mégis csak egyetlen törvényét követi. S ehhez hasonlóan mi, emberek is, bolygónk benépesülése óta a fehértől a szerecsenig, s ettől az albínóig, annyi milliárdan mind különbözők vagyunk, s bár különbözünk, mégis egyetlen törvény hatalma alatt állunk. Mindegyikünk egyféle módon születik, a kín mindegyikünknek fáj, a szív - egyikünkben csakúgy, mint másikunkban -, néha tágul, és örömet érez, néha szorong és szenved, a fej csakúgy az egyikben, miként a másikban a lélek valódi székhelye, s a halál mindegyikünk vágyainak, reményeinek, munkásságának határt szab. (Széchenyi István magyar politikus, író)
